Búcsúzni kéne...

Hosszú ideje tartó, türelemmel és kitartóan viselt súlyos betegség után... így szokták kezdeni az ehhez hasonló búcsúzást az újságokban. Én nem tudok ilyen hivatalos lenni, hiszen valaki olyantól kéne most búcsút venni, akinek még nagyon sokáig itt lett volna a helye köztünk. Nem is tudok most egyszerűen kiírni egy nevet és két évszámot, hiszen az száraz, és tényszerű lenne, ez az írás pedig minden, csak nem száraz és tényszerű.

A hirtelen csapást mindenki másként kezeli le, én általában kiírom magamból, úgy gondolom ezúttal is ezt kell tennem, így a helyes. Most, hogy elkezdtem írni ezeket a sorokat, millió jelenet tolul fel az agyamban, közös emlékek, nevetések, beszélgetések, és képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy ezeknek nem lesz folytatásuk. Nehéz szavakba önteni az érzelmeket, amikor ilyen dologról van szó. Hiába tudjuk, hogy amennyire az élet velejárója a születés, annyira törvényszerű a halál is, de nem törvényszerű és nem elfogadható, hogy valakinek ennyire fiatalon, ennyi szenvedés után kelljen elmennie.

Hat évvel ezelőtt ismertem meg Vivust, az Okosodónak hála, amikor abban a szerencsében volt részem, hogy az én csoportomba került a táborban. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az első pillanatban megszerettem. Csípős, fanyar humorát, borotvaéles nyelvét, egyedülálló makacsságát és szinte túlzásokba eső tisztaság- és rendmániáját azonnal a szívembe zártam. Akkor is, és azóta is sokat beszélgettünk, sokat találkoztunk, bár csak most érzem azt, hogy nem eleget. Rengeteg megbeszélnivalónk lenne még, rengetegszer kéne együtt elmennünk színházba, és számtalan angol fordítást kéne még együtt megoldanunk.

Lehet, hogy furán hangzik, de Vivi tanított nekem a legtöbbet az életről. Ahogyan ő kezelte az életet, a súlyos betegségével, ugyanakkor határozott céltudatossággal, rengeteg tervvel, mindig kitisztította és helyre tette az én gondolataimat is. Mindig azt mondtam, és most se teszek másként, hogy Vivi a legerősebb ember, akit valaha is ismertem. Sokakra felnézek ezért-azért, de ő az az ember, akinél jobban biztos, hogy soha senkit nem fogok tudni tisztelni. Ez a pici lányka annyi fájdalmat, annyi szenvedést viselt el felháborítóan rövid életében, amennyit senkinek nem kívánok. Mindeközben mindig tudott mosolyogni, humorizálni és persze bármikor össze tudott veszni azokkal, akiket a világon a legjobban szeretett.

Az elmúlt évek során Vivus komoly tudást halmozott fel a betegségéből adódóan. Szerintem többet tudott a gyógyszerekről, mint bármelyik gyógyszerész. Tátott szájjal hallgattam olykor a beszámolókat egyes pirulák mellékhatásairól, szedési instrukcióiról. A folyamatosan szükséges kórházi kezelések mellett azonban görcsösen ragaszkodott az átlagos tizenévesek életéhez. A hétköznapi dolgok, mint iskolába járni, hétvégén bulizni menni a barátokkal, a világban utazgatni, mind ajándék voltak neki, amit csak keveseknek engedett láttatni. Senki nem tudhatott arról, hogy ő beteg, csak akik tényleg közel álltak hozzá. Beszélgettünk erről sokszor, irtózott a gondolattól is, hogy őt valaki sajnálja, nem akarta, hogy kivételezzenek vele, „úgy” nézzenek rá. Sokszor úgy gondoltam, struccpolitikát folytat, úgy érezte, ha nem foglalkozik a betegségével, akkor az nincs is. Évek óta — és ez minden bizonnyal ezután is így lesz — minden piros Ford Focusról ő jut eszembe, mert annyira megfogott, hogy ez álmai autója. Racionális és elérhető álmok voltak ezek, semmi átlagos ember számára elérhetetlen. Nem akart ő mást, csak egy normális életet, ami nekünk természetes, és amit mi nem is értékelünk eléggé a hétköznapokban. Ahogy ő mesélt arról, hogy ilyen autóval furikázik majd a városban a saját boltja felé, tisztán láttam magam előtt a jelenetet, hisz annyira hitt benne, hogy a lelkesedése egy pillanat alatt rám is átragadt. Elképesztő akarata, teherbírása és élethez való ragaszkodása mindig segített neki abban, hogy felépüljön, én pedig újra és újra csodájára jártam az erejének. Nehéz volt nem kimutatnom azt, amit gondolok róla, mert tudom, ahogy a sajnálatot nem tűrte soha, a kivételezés és az elragadtatás is ugyanennyire zavarta volna, amit az iránta való tisztelet és szeretet váltott ki belőlem önkéntelenül.

Azt mondom magamnak, amióta a hírt meghallottam, hogy ha ő évekig felemelt fejjel tűrte a sorsot, ami neki jutott, összeszorított fogakkal és hang nélkül, nekem/nekünk sem szabad átadnunk magunkat a fájdalomnak, amit távozása okozott. De én nem vagyok olyan erős, mint ő. Sajnos a veszteséget csak alig enyhíti a tény, hogy tudom, többet nem fáj már neki semmi, véget ért a szenvedés számára. Elbúcsúzni nem tudok és nem is akarok, mert a közös táborok, kirándulások, bolondozások, röhögésbe torkolló angol gyakorlások emléke elevenen él bennem tovább. Sose felejtünk el, drága Vivus, nagyon nagyon szeretünk!

2008. május 18.

KG