„Van 1 levád, hogy hazajussak?” — Okosodó a Naposparton

(2008. szeptember 14-21.)

 

Hello, Béla vagyok,
Egy gombgyárban dolgozom.
Egy nap a főnököm azt mondta:
„Te, Béla, Te nem dolgozol rendesen,
Nyomjad a gombot a jobb lábaddal!”
Hello, Béla vagyok...

 

Ismét eljött az ősz, amiben az iskolakezdésen kívül minden Okosodósnak egy szépség és izgalom kínálkozik, mégpedig az, hogy tudja, idén is biztosan lesz őszi kirándulás, ismét csak külföldre, ahogy az már lenni szokott. Valóban, 2008-ban, a 4 évvel korábbi horvátországi kirándulást követően ismét tengerpartra látogattunk, ezúttal a célunk Bulgária volt. Hol vannak már a 2005-ös, és 2006-os nagyszabású, 90 fős kirándulások, idén is alig telt meg a busz, mindösszesen 45-en vettünk részt az utazásban. Ezen mi nem sajnálkoztunk, sírjon az, aki kihagyta.

A beszámoló sem lesz a szokásos, nem lesznek határozottan elkülönülő alcímek, pontok, hiszen a kis kiruccanásunk úgy volt jó, ahogy volt, teljes egészében, egyes programelemek mély részletezése nélkül. A buszos utazás taglalása jelen beszámolóban szintén nem lesz megtalálható, hiszen én magam nem vettem részt ebben, ugyanis Tádé és Nagy Gergő társaságában szárnyakon közelítettük meg az utazás célállomását. Akit érdekel, annak elárulom, hogy nagyon kevésen múlott, hogy Tádéval lekéssük a repülőt, hiszen a hétfő kora esti csúcsforgalom keresztbe tett nekünk, úgyhogy kis híján Gergő egyedül utazott. Valamint a reptéren megtudtuk Gergő friss, szinte még ropogós személyijéből, hogy a második neve Pavlovics, ami kiváló alap volt némi vicceskedésre és piszkálódásra, hála az égnek így nem unatkoztunk nagyon.

A zökkenőmentes repülést követően, és egy rövid kis reptéri transzfert abszolválva, viszonylag hamar ott voltunk a Mistral 2 komplexumban, Szvati Vlasz településen, a Naposparttól 6-7 km-re, Burgasztól 50 km-re, heti üdülésünk szálláshelyén. Természetesen mindenki nagyon örült nekünk, körülrajongtak minket, ami alapvető elvárás, hiszen nagyon szeretetreméltóak vagyunk mindhárman. Azonnal éreztük azt is, hogy egy igen jó hangulatú társaságba csöppentünk, így hiába volt már helyi idő szerint éjfél, órákig beszélgettünk a még ébren lévőkkel. Hamarosan szállásomat is elfoglaltam, Bognár Peti és Endre Lacika mellett harmadikként, kiváló lakosztályunkban.

A keddi ébredés után azonnal megismerkedhettem azzal a csodás reggelivel, ami utána napokig végigkísérte a napok kezdetét. Mondhatnánk, hogy svédasztalos reggeli volt, de mégse, hiszen bolgárasztalos volt. Nem hülyéskedek, ez annyiban különbözött a skandináv rokonától, hogy itt nem vehetted el azt, amit akarsz, hanem 2 kis suhanc gyerkőc, és néha egy-egy kevésbé szimpatikus néni szolgált ki, és pakolta rá a tányérodra azt, amire rámutattál. Persze, amikor távoztál, érezhetted a hátadon a tekintetüket, valamint hallottad, ahogy bolgárul karattyolnak, minden valószínűség szerint rólad. Ez engem egyáltalán nem érdekelt, amíg kaja van, addig tőlem beszélgethetnek rólam estig, amit csak akarnak.

Ezt láttuk, amikor kinéztünk az ablakon. Nem rossz, mi?

A szállásunk viszont az igényeink, és a befizetett részvételi díj fényében csodálatos volt. Tengerre néző lakosztály, reggel a víz hullámzására ébredés, kedvenc tündéri görög ifi lánykáinkkal megosztott erkély, mire is vágyhatna még az ember, de őszintén? Az egyetlen igazán jó időjárással kecsegtető napot Nesszebar megtekintésével kezdtük, ahol Albini Attila rögtön jótét lélekként odaajándékozott 60 eurót egy kamu pénzváltónak, igaz, hogy előtte legalább hárman minimum négyszer elmondtuk mindenkinek, hogy pénzt csakis a megfelelő szállodákban és bankokban elhelyezett váltóhelyeken szabad váltani, sehol máshol. Cserébe viszont muzeális értékű jugoszláv dínárral lett gazdagabb, ami fizetőeszközként a legkevésbé sem használható, viszont biztos, hogy ilyen még nem volt neki otthon. Most már van!

Nesszebar szép volt, jó volt, de elég is volt. Persze csak az óvárost láttuk, de mi már egy dolgot vágytunk igazán, ami délután meg is valósult: a tengerben fürdeni, a napon henteregni, hiszen ezért mentünk elsősorban, mi másért. Kifejezetten kéjes érzés volt hallani az itthonról érkező híreket a 12 fokokról, az esőről és az idejekorán beüzemelt fűtési eszközökről, mindezt fürdőruhában a tenger partján tudomásul venni. Alaposan ki akartuk használni a délután minden percét, hiszen az időjósok előre sejttették azt, hogy nem lesz nekünk végig ilyen jó. Ezért hát készültek mindenféle fotók, strandröplabda és strandfoci meccsek zajlottak le, és mindenki állat jól érezte magát.

Hát nem gyönyörű? (mármint az Eszter) :-)

A vacsora egészen elképesztően jó volt, terülj-terülj asztalkám, minden ami kell, grill húsok, pizzák, saláták. Pukkadáshatárig zabáltam magam, és ezzel bizonyára nem voltam egyedül. Este viszont fogtuk magunkat, na meg az 5-ös buszt, és megtettük első 1 levás utunkat a Napospart irányába. A Viking bár epedezve várt rám, hiszen én tavaly már töltöttem ott néhány kellemes estét, de ez más lapra tartozik. Most viszont Okosodósokkal együtt ott lenni csodás érzés volt. Homokos tengerpart, pálmafák, zene, koktélok, más se kellett a felhőtlen szórakozáshoz.

Ifilányok és a fogyasztói társadalom végterméke

Iszonyatosan jól éreztük magunkat, csak az volt a kár, hogy el kellett érni az utolsó buszt, ami fél 1-kor ment vissza, Szvati Vlasz felé, mert ha azt nem érjük el, vagy sétálunk két órácskát, vagy várunk reggelig. Ezek egyike sem tűnt kellemes opciónak, így hát szaladtunk a buszhoz. Amint felszálltunk, Okosodóhoz méltóan a kedvenc dalainkat kezdtük énekelni, valamint jó kis közösségépítő mondókákat is tanultunk (ezek egyikét, a legfontosabbat lásd a bevezetőben). Amikor visszaértünk, hálát adtunk a sorsnak, hogy az egész szállókomplexum területén egyedül voltunk, kedvünkre danonászhattunk tovább. Egyedül szegény elnökasszonyunk járt pórul, akinek legszebb álmát zavartuk meg, így kénytelen volt véget vetni a ruhástul a medencébe-partynak, ha az éjszaka során még aludni is szándékozott. Ezért nem is neheztelhetünk rá, igaza van tulajdonképpen. Ezért hát szépen-lassan tudomásul vettük, hogy az éjszakai szórakozásnak is vége kell legyen egyszer, és elvonultunk csendesedni, szunyókálni, ahogy az jó és szófogadó Okosodóshoz illik.

Szerdán arra ébredtünk, hogy az időjárás már valóban nem olyan jó, mint előző nap volt. Így hát, mivel konstatáltuk, hogy ebből nagy fürdőzés nem lesz, buszra szálltunk és elutaztunk a festői Burgaszba. A városról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy szép, a legnagyobb jóindulattal sem. Főleg, hogy mire odaértünk teljesen jó idő lett, bosszankodhattunk egy sort, hogy miért is nem használtuk ki az időt a strandolásra a mászkálás helyett. A másfél órás burgaszi nézelődésnek gyakorlati haszna nem volt, főleg, hogy én ebből fél órát megfelelő mellékhelyiség után kutattam, hogy szükséges dolgaimat minél gyorsabban elintézhessem. Szerencsére ezúttal emiatt nem késtem le semmit, mint a tavalyi kiránduláson. Mindenesetre sétálgattunk, Adrián, Artemis, Nati és Mery még lufit is beszereztek valahonnan, ezzel szórakoztatva a buszt hazafelé úton. Mire visszaértünk Szvati Vlaszba, majd vacsoraként megettünk fejenként egy kisebb etióp falunak elegendő kajarengeteget, addigra az időjárás teljesen elromlott, és szakadni kezdett az eső, így önkéntes szobafogságra ítéltettünk, az estét a szálláson töltöttük. Ki így, ki úgy. Ki beszélgetett, ki nem, ki zenét hallgatott, ki nem, ki hangosan huncutkodott társaival, ki pókerezett és koncentrált, hogy meglegyen a rojál flöss (ezt tuti nem így kell írni).

Csütörtökön a délelőttöt is a szálláshelyen töltöttük, és vártuk, hogy jobb legyen az idő. Többen megfogalmaztuk, hogy már szinte folyamatossá vált az evés, még le se nyeljük a reggelit, már megyünk ebédelni. Ezen a napon ez szinte valóban így is volt, hiszen jó korán megebédeltünk, hogy időben elinduljunk Várnába, hiszen azért kis városnézés és kultúrálódás mindig kell. Ahogy odaértünk, rögtön csapatokra oszlottunk. Én Petike csoportjával maradtam, amelyet rajtam kívül még Lacika és Patri is erősített. Összesen két problémám volt a várossal, de egyikről se a helyiek tehetnek: nem vittem magammal pulóvert, és majd megfagytam egy szál pólóban, valamint több mint egy órát kerestük a katedrálist, mert Petike a fejébe vette, hogy ha már elkezdtük keresni, muszáj, hogy meglegyen. Ekkor kezdtem irigyelni Adriánt és a kis csapatát, valamint Artemist, Meryt és Natit, hogy nem jöttek velünk, mert nagyon nem esett jól ez a kis túra.

Ők nem keresték a katedrálist, inkább fotózkodtak

Szerencsére nagyon sok időbe nem telt végül megtalálni az agyonkeresett katedrálist, és az ott lévő kirakodóvásárban érdekesnél is érdekesebb vásárfiát találhatott, aki ilyesmire vágyott. Mire megnézhettük volna, milyen is az a várnai katedrális úgy igazán, már indulnunk kellett vissza a buszhoz, hogy le ne késsük. Várnáról annyira nem sok élményem maradt, hogy ezt a pár sort is csak kisebb megerőltető gondolkodás után sikerült felidéznem. Hiába éreztük magunkat igen fáradtnak, amikor visszaértünk, a meglepő módon irdatlanul bőséges vacsora meghozta a kedvünket a Napospart ismételt meglátogatására. A menetrend a szinte már unalmasnak mondható forgatókönyv szerint zajlott. 1 levás buszjárattal beutaztunk, irány a Viking bár, és zene, tánc, homokos tengerpart. A dolognak annyi szépséghibája kétségtelenül volt, hogy a hőmérséklet nem volt nagy barátunk, és iszonyatosan fáztunk. Szerencsére a jó hangulat, a tánc és a közös éneklések hamar feledtették ezt az apró kellemetlenséget. Ráadásul még társakat is kaptunk, bulizó szuperhősök lepték el a helyet, Superman és Batman mellett a Hihetetlen család egyik tagja is megjelent.

Kívül hordott piros alsógatya rulez!

A fél 1-es buszt megint csak el kellett érjük, úgyhogy ismét volt nagy szaladás. A busz törzsutasai már messziről láthatóan szörnyülködtek, mikor meglátták kis csapatunkat, valamiért nem örülték, hogy utastársukul szegődünk erre a negyed órácskára. Pedig teljesen nyugodtan, és baráti hangulatban énekeltük a lassan már számukra is ismert dalokat. Szerintem az örömük akkor lett teljes, amikor végre leszálltunk, egyszerre sóhajtottak egy nagyot. Akárcsak az előző alkalommal, most is mulatoztunk még egy keveset, mielőtt végleg álomra hajtottuk volna fejünket.

Péntek az utolsó teljes Bulgáriában töltött nap volt, ami lazulással indult. Délelőtt mindenki azt csinált, amit akart. Mivel egészen jó idő lett közben, a társaság jó része a tengerparton töltötte az időt. Néhányan, köztük én is, bementünk a Napospartra, hogy sétálgassunk, nézelődjünk. Úgy alakult, hogy kitaláltuk, az ebédet is ott ejtjük meg, az egyik kiváló — általam ajánlott — vendéglátó egységben csapatunkkal, vagyis Bognár Peti lányaival és Endre Lacikával. Az alapos ebédelés után becsatlakoztunk a szálláshelyünkön maradtakhoz, és kiélveztük az utolsó tengerparti délutánt strandfocival és egyéb mókásságokkal. Voltak, akik a tenger ajándékait vették szemügyre, és kis élménykosarat, csomagocskát állítottak össze, hogy itthon is lehessen nézegetni Bulgária kagylókból, rákokból és egyéb elemekből álló természeti kincseit. Az étkezésekről már nem is írok, csak annyit, hogy ismét magunkba tuszkoltunk egy jelentős mennyiségű ételt, és belecsaptunk a lecsóba, a búcsúbuliba. Természetesen az 1 levás buszjárattal kezdődött az egész, és a Viking bárral folytatódott. Hatalmas táncolások, jókedvű ifik és diákok, akik a hideg ellenére igyekezték a legtöbbet kihozni az estéből. Azt hiszem, ez sikerült is. Kézzel fogható volt a szeretet és az összetartás érzése a közösségben, amely nagy tanulsággal, és komoly reménysugárral szolgál az Egyesület további életének és virágzásának tekintetében. (Mindenki döntse el maga, hogy az előző mondat Kozsó szellemiségéhez, vagy a Kommunista Kispajtások Szövetségének kiadványához hasonlít inkább!)

Szeressük egymást, gyerekek! — egészségetekre! :-)

De ez a nap sem tartott ám örökre, közeledett ismét csak a fél 1-es időpont, és az utolsó éjszakai 1 levás járat Szvati Vlasz irányába. A jókedv határtalan volt, aminek az eredménye egy magyar nyelvű harsogástól és énekléstől zengő buszút, valamint riadt, és furán tekintgető egyéb utasok. A buszsofőr, fáradozásai és tűrőképessége elismeréseként Lacikától ölelést és egy férfias kézfogást is kapott búcsúzásként, aminek minden bizonnyal kimondottan örült. Most nem állt be olyan gyorsan az a csend, és nyugalom, mindenki ki akarta élvezni az utolsó bulgáriai éjszakát, így kizárólag a hideg volt az, ami nem olyan sokára gátat szabott a reggelig történő szórakozásnak.

Már el is jött az utolsó nap, a szombat. A társaság jó része igyekezett alaposan kialudni magát, mások pedig beutaztak a Napospartra, hogy útravaló elemózsiát vételezzenek valamelyik supermarketben. Emellett mindenki igyekezett a maradék leváját az itthonmaradottak részére történő szuvenír vásárlásával elkölteni, még ha nagyon sok hasznos dolgot nem is árultak arrafelé. A töménytelen vásári kacat, giccses figura, tonnányi hamisítvány ruha és kamu Rolex azonban még így is segítségére volt a jónépnek, hogy nehogy a pénztárcában maradjon az itthon kétségtelenül haszontalan bolgár leva. A nap tehát viszonylagos nyugalomban telt: egy utolsó kép a tengerről, egy utolsó lábmártóztatás a sós vízben, egy utolsó fánk uzsonnára, majd egy utolsó bolgárasztalos vacsi, és felhangzott Bánkuti Zsuzsa elnökasszonyunk erőteljes hangja, miszerint mindenki igyekezzen a pakolással, mert a busz 8 órakor indul. A hosszú buszút előtt a többség még sziesztázott egyet, vett egy gyors zuhanyt, és az összepakolt bőröndökkel már indulni is kellett a Mistral 2 bejárata elé. A három repülős ott maradó, Tádé, Gergő és én, álltunk a járda szélén, és jóleső érzéssel fogadtuk a tőlünk elbúcsúzó másik 40 ember ölelgetését, kézfogását. Úgy búcsúztak tőlünk, mintha örökre ott maradnánk, pedig csak egy nappal maradtunk tovább, mint a többiek.

Miután a társaság jó része elment, és hármasban maradtunk, iszonyatosan nyomasztó lett a csend. A kihalt ifjúsági szálláson rajtunk kívül már egy lélek se volt, úgyhogy nem is mászkáltunk sokat az este folyamán. Az egész heti intenzív kikapcsolódás annyira lefárasztott minket, hogy egy hatalmas alvással pecsételtük meg az utazás végét. Eleinte örültem is, hogy plusz egy napunk lesz, gondolván, hogy majd kényelmesen heverészünk a tengerparton, tökéletes passzív semmittevés, stb. Ehhez képest 12 fok és szakadó eső várt ránk egész nap, így cuppogó átázott cipőben caplatva hajtottunk végre Naposparton egy utolsó sétálás körutat, hogy mindenki kapjon ajándékot, akinek szántunk. Egy kiváló helyi ebéddel tettük elviselhetőbbé a ramaty napot, hogy minél hamarabb elmúljon. Végül csak eltelt az idő, és mi is elhagytuk a Mistralt és Szvati Vlaszt, aminek a személyzet ott őrködő egyetlen tagja örült a legjobban, aki gyakorlatilag amint kiléptünk, bezárta a kaput, és ezzel az egész szezont a szállóhelyen. Egy kis utazás, és éjfélre mi is magyar földre léptünk.

Sok szempontból szokatlan és rendhagyó volt az idei kirándulás, de én hibátlanul éreztem magam. Lehetett volna pár fokkal melegebb, süttethettük volna többet a hasunkat a napon, de utólag kár ezen sírni. A lényeg, hogy egy teljesen jó kis társaság kovácsolódott össze, sokat voltunk együtt, és más nem is fontos. Talán az, hogy kiváló ételeket ehettünk szinte korlátlan mennyiségben, minden reggel hallhattuk a tenger zúgását, ami mellé, a szemünket akár csak résnyire is kinyitva, vizuális élményözön is társult, ami egy magyarországi átlagpolgárnak viszonylag ritkán adatik meg, valljuk be. Engem megerősített ez a pár nap abban, hogy érdemes folytatni az Okosodó tevékenységét, érdemes programokat szervezni, hiszen ez a társaság együtt kell maradjon még sokáig. Valamint abban is biztos vagyok, hogy nem utoljára voltam Bulgáriában, azon belül pedig a Naposparton, hiszen ezzel az élménnyel nem lehet betelni. Remélem mindenki más is hasonlóan jól érezte magát, és jövőre is jöttök kirándulni, akárhova is megyünk majd. Bírjátok ki a hűvös, szürke őszt, és gyertek el az Okosodós találkozókra, hogy ha máshol nem, ott legalább kisüssön a nap, a lelkünkben. (hát nem költői?)
A megmaradt fényképek és az emlékek, valamint ez a beszámoló is segít nekünk abban, hogy átvészeljük a kevésbé kellemes évszakokat, és jót mosolyogjunk egy-egy bulgáriai élményre visszagondolva. Nekem most hirtelen legalább 10 ilyen jutott az eszembe, és ahogy sejtem, ezzel mindenki, aki a kiránduláson részt vett, hasonlóan van. Viszlát Mistral 2, viszlát Szvati Vlasz, viszlát Napospart, viszlát Bulgária, még találkozunk!

Budapest, 2008. október 4.

Kéri Gábor

Ui.: A beszámolóban illusztrációként felhasznált fotókat Kapitány Eszter és Kiatipisz Alexandra Nati interneten fellelhető fényképalbumaiból loptam pofátlanul, teljesen illegálisan, a tudtuk nélkül. Ezúton is köszönöm nekik, hogy hozzájárultak a beszámoló sikerességéhez. :-)

 

A kiránduláson résztvevők névsora