Okosodó őszi kirándulás 2007

(Österreich vs. Deutschland)

 

 

Ide figyelj, Jeromos!
Te most kimész, én meg kezet fogok valakivel,
aztán visszajössz, és megmondod kivel fogtam kezet. Érted?”

 

 

Az Okosodó 2007. évi kirándulását — a korábbi évekkel ellentétben — nem távoli országokba, hanem csak a szomszédba, Ausztriába szervezte. A kezdet kicsit döcögős volt, hiszen még a jelentkezéskor sem volt biztos a célország, sőt, az sem, hogy egyáltalán milyen programra számíthat az, aki részt kívánt venni a kiránduláson. Talán emiatt is történt az, hogy míg az elmúlt években két busszal, közel 90 fővel vágtunk neki a külföldi kirándulásnak, idén jóval szerényebb keretek között, 43-an indultunk neki az útnak. Ez komoly tanulságul kell szolgáljon Tádénak arra, hogy a kirándulás szervezését nem szabad félvállról venni, és oda kell rá figyelni. A helyzetet végül főleg Adrián és Pogonyi Zsófi mentették meg, akik a megfelelő szállásról, illetve épkézláb programról gondoskodtak, így megvalósítva azt, hogy ismét egy baromi jó kiránduláson vehetett részt mindenki, aki a sok kérdőjel ellenére bejelentkezett.

 

Október 3. szerda — Az indulás

Szívesen mondanám, hogy a start zökkenőmentesen lezajlott, de azért ez nem teljesen lenne igaz. A busz motorja már felbőgött, és már a szülők utolsó intelmeikkel látták el imádott gyermekeiket, amikor kiderült, hogy a két rendkívül okos, általam is kedvelt Horváth iker, Csabi és Viktor, az okos-jelzőt meghazudtolva, eltévesztette az indulás napját, és az iskolában ülnek. Jókat kacagtunk hülyeségükön, és szinte mindenki biztosra vette, hogy ők lesznek a kirándulás lúzerei, és majd őket szívatja mindenki. Hát, egy másik esemény tett arról, hogy mindez másképp alakuljon, de erről majd később. A lényeg, hogy így összeállt a csapat, és nekivágtunk a túrának. Alig 7 órával később már ott is voltunk Salzburgban, W. A. Mozart szülővárosában. Nagy boldogság volt kiszállni a buszból, pláne, hogy egy olyan városban jártunk, amit igazán lehet szeretni — szubjektív vélemény.

Először közösen megtekintettünk egy rózsakertet, ami Salzburg kastélyához tartozott, de be nem mentünk. A kertet valamiért telerakták kicsi, ámde borzasztó gnóm szobrokkal, amelyekben többen egyes ismerőseiket vélték felfedezni. Hiába, egy kis rosszindulatért egyetlen Okosodó tagnak se kell a szomszédba mennie. Majd pedig csapatokra bomlottunk, ahogy kell, és így indultunk neki a város bevételének. A mi kis csapatunknak szerencséje volt, jófejek voltunk, össze is passzoltunk, hisz a csodás lánykáknak (Fabinyi Bianka, Föedl Noémi, Kapitány Eszter, Székely Jutka, Víz Mercedes) volt akkora mákja, hogy az én társaságomban tölthették az egész kint tartózkodást. :-)

A Mozarts Geburtshaus és egyéb kulturális nevezetességek megtekintése bizony igazi Okosodóhoz méltó program — lett volna, de mi egészen mást csináltunk. Konkrétan végigjártuk a nagy ruházati láncok boltjait, és nekem, mint egyedüli fiúnak, követnem kellett a többség akaratát. Azért sajnálni nem szükséges, mert a végeredmény az lett, hogy én voltam az egyetlen, aki vásárolt is valami ruhaneműt. Majd a kötelező Mozartkugel-beszerzés következett, ipari mennyiségben, és már el is jött az este, és a gyülekező a busznál.

 

Mozart szülőháza

 

Innen még egy órás út vezetett a szállásunkig, ahova egy hajmeresztő (már akinek!) szerpentinen kellett felkanyarogni, de megérte. Egy kellemes ifjúsági szállón laktunk, amit télen síelők használnak, ilyenkor meg a kiránduló csapatok. Szinte a legfontosabb szempont a kiemelkedően jó kaja, de nem elhanyagolható a tágas, kellemes (azért emeletes ágyas) szoba sem. Az utazástól a többség hulla fáradt volt, inkább örültünk a vonattal utánunk loholt Horváthék megérkezésének, és viszonylag hamar nyugovóra tértünk. Úgy alakult, hogy a jelenlévő fiú ifik öten egy szobába kerültünk (Lacika, Burgi, Adrika, Viktor és én), úgy érzem, elég jó csapatot alkotva.

 

Október 4. csütörtök — A jégbarlang

Az ébresztő nagyon korainak hatott, de megérte felkelni, a reggeli miatt legalábbis. Az én erősen kajacentrikus lelkemnek jót tett a svédasztalos terülj-terülj asztalkám. Én már tudtam, amit akkor még rajtam kívül senki, hogy érdemes jól bekajálni, mert kell az energia a naphoz. Úticélunk ugyanis a Salzburg mellett található jégbarlang volt. Én már jártam itt egyszer, így tudtam mire számítsak. Az első megpróbáltatások már a kabinos liftig terjedő túra alatt megmutatkoztak. A meleg ruhák (érted: jégbarlangba mentünk) hamar lekerültek, és többen egy szál pólóban caplattak felfelé a meredek emelkedőn. Üdítőleg hatott, amikor megérkeztünk a lift aljába, a kis naivak azt hitték, innentől minden kellemes kis séta lesz. A lift tetejétől azonban még egy elég komoly túra következett a barlang hívogató szájáig.

 

A jégbarlang szája

 

A csúcsra érve bevártunk mindenkit, meglepő módon Lacika, engem is megelőzve, az elsők között érkezők között volt, pedig saját bevallása szerint sem ez volt élete legkellemesebb túrája. Többször hangzott el szájából pl. a félelmetes szívroham szó is. Azonban ez sem volt elég idő, az előttünk lévő csoportokat is meg kellett várni, amíg elindulnak.

 

Lacika a túra elején — bár megígérte, nem kapott infarktust

 

Hosszú várakozás, és a komoly beöltözés után olajlámpásokat kaptunk a kezünkbe, és egy ijesztő huzatot árasztó csapóajtón keresztül beléptünk a jég birodalmába. A jég ottani országa hűvös, koromsötét és lépcsőkkel teli volt, ami valóban érdekes egy magamfajta pesti srácnak, de azért a közel 2 óra, amit ott eltöltöttünk, több volt, mint elég. Ugyan láttunk jégből alakult durván vastag falat, jegesmedve-mamut-elefántot, de csak homályosan, merthogy a világítás minősége hagyott némi kívánnivalót maga után. Hétszázsok lépcsőfok megmászása, majd ugyanennyi lemászása után csodás dolog volt kijutni a szabadba, a világosba, a levegőre. Rá is jöttem, életemben immáron sokadszor, hogy nem lenne jó barlangász belőlem. A hegyről történő lefelé vánszorgás már mindenkinek pont annyira hiányzott, mint fuldoklónak a Coca-Cola Zero, még a túlsúlyossággal semmilyen körülmények között sem vádolható Vincze Gabinak is remegett a vádlija tőle, és akkor mit szóljon az ugye, aki sok kiló felesleget cigöl magán.
A buszba beülve mindenki vagy azonnal elaludt, vagy a szalvétába csomagolt uzsonnáját kezdte majszolni. Akinek ilyene nem volt, annak sem kellett aggódnia, mert hamarosan már átcsusszantunk Németországba, és az első utunkba kerülő Aldiban („a legolcsóbb és legjobb diszkont élelmiszerlánc” — tájékoztatott minket Pogonyi Zsófi, külföldre szakadt hazánkfia hazánklánya) megálltunk vásárolni.

 

Adrián kicsit elpilledt, feje Bence lábai közé csuklott

 

A terv persze nem ez volt, nem ezért ruccantunk egy országgal odébb. Eredetileg Berchtesgadenbe buszoztunk, ott található ugyanis Hitler egykori nyaralója, a Sasfészek. Azonban, mivel 16:10-kor értünk oda, és az utolsó feljutási lehetőség 16:00-kor elmúlt, csúnyán megszívtuk. Innen csókoltatom a fagyiárus lánykát, aki megvágott egy (nem is egy) pisilés árával. Amikor a már korábban emlegetett élelmiszerbolthoz érkeztünk, aggodalmas tekintettel figyeltem a füstölgő kerekét a busznak, mely egyúttal kellemes égett szagot is árasztott. Érdeklődő pillantásaimmal Lajoshoz, a sofőrhöz fordultam, míg a többiek vásároltak, hogy ez normális-e, de ő higgadtan megnyugtatott, hogy ugyan nem normális, de esélyünk sincs arra, hogy emiatt meghaljunk, merthogy el fog múlni ez a dolog. Neki lett igaza, szerencsére.

Ausztriába és a szállásunkra visszatérve újabb kellemes vacsora várt ránk, az estét pedig kártyapartyval, illetve az elmaradhatatlan gyilkosozással töltöttük, amíg mindenki ki nem dőlt a fárasztó nap után.

 

Október 5. péntek — Oktoberfest, München

A szállásunktól péntek reggel végleg érzékeny búcsút vettünk, a maradék két éjjel ugyanis már egy másik panzióban hajtottuk álomra fejünket. Izgatott voltam már nagyon, ugyanis nekivágtunk ismét Németországnak, azon belül pedig Bajorország fővárosának, Münchennek. Sokáig izgulhattam, ugyanis az autópályán akkora dugó volt, hogy a tervezetthez képest legalább dupla annyi idő alatt értünk oda. De végül sikeresen leparkoltunk az Állami Operaház, illetve a Nemzeti Színház előtt. A társaság pofátlanabbik része beszökött a színházba toalettet keresve. A közülük is pofátlanabbik részének ráadásul ez sikerült is, a puhányabbak, pl. én is, megijedtünk a személyzettől, és inkább kimenekültünk. Közösen megnéztük a város főterét, amit én fiziológiai szükségleteim elvégzésének hiánya miatt nem nagyon tudtam értékelni. Gyorsan szét is váltunk, csoportokra oszlottunk, és nekivágtunk a WC-keresésnek. Ennek sikeres lebonyolítása után nemesebb célok vezettek minket, belevetettük magunkat az Oktoberfest csodájába, amit tök jól megtaláltunk, minden korábbi aggódásom ellenére is.

Amint beléptünk a fesztivál területére, engem különös pörgés kezdett el átjárni. Tömegiszonyom ellenére élveztem a hömpölygő embermennyiséget, a hatalmas hullámvasutakat, és a méregdrágán kínált csecsebecséket, amiket a leleményes árusok szuvenírként próbáltak rátukmálni a turistákra. Mindezt persze nem kis sikerrel. Ahogy egyre beljebb haladtunk, a vásári hangulatot kezdte megtörni az érzés, hogy itt valami egész másról van szó. Gigászi hatalmas, általam sose látott méretű sátrak tűntek fel látóterünkben, tetejükön egy-egy hatalmas logóval, illetve táblával, mely arról árulkodott, hogy melyik sörgyártó sátrával is állunk éppen szemben. Ilyen hatalmas sátorból én legalább 30-at véltem látni, bár többen ezt túlzásnak tartják.

 

A Paulaner sátor belülről

 

Be is léptünk az egyikbe hamar, és személy szerint nekem azonnal szinte földbe gyökerezett a lábam. Hihetetlen tömeg volt ott bent, az asztalok roskadásig telve sörrel, grillcsirkével és kolbászokkal, mindenfelé rohangáló kantáros térdgatyás pincérek, kezükben 8-10 literes korsót cipelve. Mivel ki volt írva, hogy megállni nem lehet az asztalokat körülvevő közlekedő folyosón, próbáltunk helyet keresni, de ez mission: impossible-nek bizonyult, így kénytelenek voltunk a távozás mezejére lépni. Becslésem szerint legalább 6-8000 ember volt egy sátorban, középen egy igazi bajor zenekar élőben zenélt, leírhatatlan hangulatot teremtve a zúgó építményben. Nem jártunk nagyobb sikerrel a következő sátorral sem, így a harmadik helyen már be se néztünk, hanem megtelepedtünk a kerthelyiségben, ahol végre, mi nagykorúak, magunkhoz vehettük a jól megérdemelt folyékony kenyeret.

 

Szomjam oltom

 

Eszter teli korsóval még csak somolyog

 

Noncs üres korsóval már vigyorog — érthető!

 

Eltöltöttünk itt pár kellemes percet, és természetesen nem feledve közben, hogy kiskorú gyermekek is tartoznak hozzánk, asszisztáltunk a kóla fogyasztásukhoz, ahogy az a legkiválóbb ifikhez illik is. :-)
Szívesen
írnék még ódákat és regényeket a fesztiválról, de nem lehet. Ezt át kell élni! Gondolom aki ott volt, most bőszen bólogat, aki meg nem, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy élete során legalább egyszer jusson el oda, még akkor is, ha nem szereti a sört olyan nagyon kifejezetten. Ezzel én is így vagyok, mégis lecsúszott közel két korsó belőle. Szomorú voltam, amikor ott kellett hagyni a fesztivált, arra gondoltam, hogy ha napközben ilyen a hangulat, milyen lehet este? Sajnos ez nem derült ki, mert sietni kellett a buszhoz, ahonnan így is késtünk egy jó negyedórát.

Utunk az új szállásunkhoz vitt. Abban reménykedtünk, hogy legalább olyan jó lesz, mint az előző volt, de sajnos ez azért nem történt meg. Panaszra nincs okunk, az ifjúsági szállás és annak tulajdonosa, Rico Regner egyaránt nagyon furcsák, de megnyerőek voltak, a színvonal viszont alulmúlta azért a korábbi hely adottságait. Rico egy szőke bohém művészember, aki fotósként bejárta a világot, és valami rejtélyes indíttatásról vezérelve a világ egyik legunalmasabb kisvárosában nyitott egy ifjúsági szállást. A szép, színes ház ugyan hangulatos volt, de a szobák sajnos kicsik voltak és nem lehet ráfogni, hogy fényárban úszott volna minden, 25W-os égők voltak az összes foglalatban. Ettől függetlenül nem éreztük ott rosszul magunkat. Meg kell még említsem, hogy a szobák nem számozva voltak, hanem a természet elemeiről voltak elnevezve: Fluss, Baum, See, stb. A sok sör és kolbász következtében én jó hamar kidőltem, így az este további eseményeiről nem tudok beszámolni.

 

Október 6. szombat — Innsbruck, Pertisau; traktorfesztivál

Kisebb brainstorming előzte meg a program megalkotását, de végül egészen jól sikerült a szombati napunk is. Reggeli után Innsbruck felé vettük az irányt, ahol mindössze 2 órát töltöttünk el. A kis csapatunk, Tádéval és Viktorral kiegészülve beült egy kávézóba, ahol galambtámadástól rettegve bár, de elfogyasztottuk nem túl jó kávéinkat. Kicsit még sétálgattunk a hétvége miatt enyhén élettelen városkában, és annak bevásárlóközpontjában, de semmi érdemleges nem történt.

Nem úgy ezután! A nap következő állomása ugyanis Pertisau volt, ahol a gyönyörű Achensee partján túráztunk egyet. A túra itt egészen konkrét értelmet nyert, ugyanis a kétórás kirándulás egyes pontjain 10 méteres szakadék tátongott, lábainktól alig 20 centire. Bevallom férfiasan, alaposan paráztam bizonyos lépésekkor, tekintve, hogy a nedves kavicsos talajon a cipőm is csúszott. Ettől függetlenül — bár a kiírt 1 és negyed órához képest alsó hangon két órát meneteltünk — mindenki épségben megérkezett a tó közepe táján fekvő melegedőhöz (síelőknek: Hütte).

 

Achensee, háttérben pedig egy hegy

 

Innen ugyanis a terv a következő volt: az innen induló hajóval által haladunk a tó másik, túlsó oldalára, ahova addigra megérkezik a buszunk Lajos irányításával, és elvisz minket a közeli traktorfesztiválra. Egy forró leves befalása után a személyzet tájékoztatott minket, hogy azért nincs meleg kaja nagyon, mert zárás van, az utolsó hajóval ugyanis ők is távoznak, hiszen máshogy nem nagyon lehet onnan eljutni a civilizált világba.

Mivel Tádé tájékoztatása szerint még volt egy jó 20 percünk, én úgy döntöttem, hogy szükségleteimnek eleget téve, a mellékhelyiségbe távozom. Öreg hiba volt! De megnyugtat, hogy ezen tettemmel én szolgáltattam a kirándulás legemlékezetesebb momentumát a következő órában. Az történt ugyanis, hogy mikor dolgom végeztével előkerültem, nem láttam senkit a csoportból. Eszembe jutott, hogy a nép csoportképet akart készíteni, így kiszaladtam a házból, le ne csússzak a fotóról. De sehol senkit nem láttam itt sem. Szaladtam egy kört hát a ház körül, még a félig nyitott ajtókon is benéztem, hátha csak meg akarnak viccelni, és elbújtak előlem... De nem, sehol senki! Rossz előérzetem lévén leszaladtam a kikötőhöz, ahol egy távolodó hajó látványával kellett szembesülnöm. Gyorsan felhívtam Tádét, és kérdeztem merre van. Erre ő mondta, hogy Pogonyi Zsófival éppen mennek fel a fedélzetre, megvették a jegyeket ugyanis. „Milyen fedélzetre” — kérdeztem én, aggodalmasan. „Hát a hajó fedélzetére” — válaszolta Tádé nekem, mint egy fogyatékosnak. „HAJÓ??” — kiáltottam fel. „Miért, te nem vagy a hajón?” — kérdezett vissza, valamit még biztos akart volna mondani, de mindez belefulladt a jól ismert Tádé féle hörgő röhögésbe. Még annyit hallottam a telefonban, hogy Tádé felkiált: „A Dzsí nincs a hajón”, ezt követően a telefon hangszórója eltorzult a kitörő röhögésorkán következtében. Lacika bevallása szerint az egész hajó — legalábbis annak Okosodós része — röhögőgörcsben tört ki. Igazán büszke vagyok magamra, hogy egy ilyen kis cselekménnyel boldogságot varázsolhattam kis társaságunk életébe. Vártam még vagy 2 percet, mire sikerült újra Tádéval beszélnem, akkor ő annyit ki tudott nyögni, hogy utánanéz mit tehetek a szerencsés menekülés érdekében. Tádé visszahívásáig a menetrendet tanulmányoztam, amiből kiderült, hogy valóban az volt az utolsó hajó, ami azonban még visszajön egyszer, ekkor azonban az ellenkező irányba, Pertisauba megy, ahonnan az egész túránk indult. Tádé hívása mindebben megerősített, és még mindig röhögve megígérte, hogy értem jönnek oda. Ezt meg is tették, Lajossal együtt. Ezúton is köszönöm, hogy nem kellett az erdőben éjszakáznom.

 

A mentőcsapat megérkezett — Tádé és Lajos

 

Miután csatlakoztunk a csoport további részéhez a traktorfesztiválon, sikerült egy-két egészen jó fotót csinálnunk, és mindannyian megtekinthettük a földművelés kiváló eszközeinek eme csodás példányait, melyekre tulajdonosaik méltán lehetnek borzasztó büszkék. A sörözés és a kolbászevés itt sem maradhatott el, annyi szépséghibával, hogy ahogy esteledett, a sátorba való belépést fizetőssé tették, és így csomóan kiszorultak, mi pedig, akik bent voltunk, nem akartunk távozni. Kompromisszumos megoldásként még lenyelhettük sörünket és kajánkat, addig Lajos fordult egy kört a többiekkel.

 

Viktor, a földműves tanonc: jól mutat a traktoron, nem igaz?

 

A súlyos lelki és testi megrázkódtatás következtében a búcsúestének hulla fáradtan kezdtem neki, egy lyukas garast se tettem volna fel arra, hogy én sokáig fent maradok. Aztán belecsöppentem a „Jeromosos” játékba vacsi után. Ez egy Horváth Viktor és Dudás Julcsi által felvezetett logikai játék volt, ami elvben jól megmozgatta a társaság agyát. Bevallom férfiasan, én azon kevesek közé tartoztam, akik a titkára még a végén se jöttek rá. Azonban de viszont (ezt a szószerkezetet itt kiemelten Tádé kedvéért helyeztem el az irományomban), mikor a végén bizonyos madarak elcsiripelték a titok nyitját, az agytörő rejtély megfejtését, megnyugodtam: mint kiderült, ez nem észjáték volt, semmi agytörés nem volt benne, hanem csak koncentráció és egy isteni szikra, valamint némi logika kellett ahhoz, hogy rájöjjön az ember, miről is van szó. Tehát ezután is mondhatom magamról nyugodtan, hogy okos vagyok. Huhhh!
Az este egy kellemes búcsúbulival folytatódott: zene, tánc, nagykorúaknak némi kevéske alkohol, jókedv és kacagás. Amilyennek egy búcsúbulinak lennie kell. Ennek következtében azonban 4 óra is elmúlt, mire ágyba kerültünk, ami nem sok jóval kecsegtetett a hazaút komfortérzetével kapcsolatban.

 

Október 7. vasárnap — Kufstein, hazaérkezés

Vasárnap reggel, kómás fejjel bár, de összecsomagoltunk, végre készült egy olyan csoportkép is, amin rajta vagyok, és elindultunk utunkra. Kirándulásunk utolsó állomása Kufstein várához vezetett, amelynek börtönében olyan híres magyarok is raboskodtak, mint Teleki Blanka, Rózsa Sándor, Leövey Klára, Batsányi János költő és a híres nevezetes személyiség, akinek a nevét mindenképpen meg kellett jegyezzük: Lazar von Szarhegy. Róla minden további életrajzi adatot Endre Lacikánál lehet beszerezni. Láttunk képeket kellemesen összeválogatott kínzásokról, meztelenül „virgonckodó” boszorkányokról, de nekem akkora élményt nem okozott az egész.
A vár megtekintése után nem maradt más hátra, mint a hazaindulás. Jóbarátok marathonnal, egy felülmúlhatatlanul élvezetes kajálással az autópálya melletti Rosenbergerben, egy kevésbé mozgalmas Mekizéssel Bábolnánál, az egész heti fáradtságtól kábán kókadozó embertársakkal körülvéve.

 

Csoportkép indulás előtt — Tádé és Viktor lemaradt, de van helyettük Lajos

 

Budapestre érve már csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb a saját ágyamban aludhassak. Az elmúlt 3 napban többen megkérdezték tőlem, hogy hogy értékelem ezt a kirándulást. Mindenkinek nagyjából ugyanazt mondtam. Más volt így, családiasan, hogy mindenkivel tudott az ember beszélgetni, lehetett közös programokat csinálni. Mindkét megoldásnak, a 90 fős, és az alig több mint 40 fős kirándulásnak is megvannak az előnyei és a hátrányai. Én mindenesetre nagyon jól éreztem magam, hiszen olyan emberekkel lehettem, akiket szeretek, akikkel jól érzem magam, szép helyeket láttam, jókat kajáltam (aki engem ismer kicsit is, az tudja, hogy ez nálam komoly prioritást élvez), belekóstolhattam az Oktoberfest hangulatába, és azt is kipróbálhattam milyen lúzer módon otthagyva lenni a csoport által. Aki nem jött el, bánhatja, aki ott volt, pedig biztos vagyok benne, hogy áldja döntését. Most pedig elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy jövőre hova is menjünk, mit is csináljunk, hogy az elmúlt évek kirándulásaihoz képest is mást, többet tudjunk nyújtani. Egy a lényeg, hogy együtt legyünk, jól érezzük magunkat, hisz az egész Okosodót ez tartja életben.

Köszönöm tehát mindenkinek, aki eljött, Adriánnak a szállás intézését, Zsófinak és a végül itthon maradó Bánkuti Zsuzsának a programszervezést, Tádénak a kinti ügyintézéseket és végül, de nem utolsó sorban a kis csapatunkban lévő lányoknak (lásd fent), hogy együtt ennyire jól érezhettük magunkat.

 

2007. október 10.

Kéri Gábor