Okosodó kirándulás 2006 – BARCELONA

(szeptember 8-15.)

 

Szeptember 8. péntek: Hajnalok hajnalán, háromnegyed 7-kor találkoztunk a Népligeti Buszpályaudvarnál, ami már kedvezőtlen előjel volt, hiszen a Nyugatit már egyrészt megszoktuk, másrészt közelebb is van sokkal – nekem. Az indulás szinte zökkenőmentesre sikeredett, csak Bartos Pannira kellett várnunk egy fél órácskát, mert elkésett a drága. De ennyi belefér, még ha Tádé azt is gondolhatta, hogy feleslegesen érkezett kivételesen pontosan. Összeállt a két busz, A is, B is, és uccu neki. Nem volt teltház egyik járaton sem, ami bizonyára kevésbé gazdaságosabbá tette az utat, de sokkal kényelmesebb volt a buszon ücsörgés. Mindösszesen 4 óránként álltunk meg, kivéve amikor valakinek nagyon erőteljesen szüksége volt. Ausztrián átutaztunk, és csak Olaszországban álltunk meg egy nagyobb lélegzetű, evéssel tarkított pihenőre. A sok ücsörgés nekem már nagyon nem esett jól, de sokakkal ellentétben nagy boldogság volt, hogy az éjszakát legalább nem utazással töltöttük.
Helyette ugyanis megálltunk Genovában, és egy kellemes Youth Hostelben aludtunk. Az odavezető út igen kalandosra sikeredett, hiszen vékonyka kis szerpentinen kellett a hegy tetejére felmászni, és a sofőrök manővereztek rendesen. Pedig, ha tudták volna, hogy ez csak a kezdet kezdete, és mi vár még rájuk...
Alvás szempontból nem volt rossz a szállás, fürdőszobás szoba, kiváló emeletes ágyak. Én vigyázzállásban töltöttem mondjuk az éjszakát, mert féltem, hogy leesek az emeletes ágy felső részéről, ráadásul hőhullámos szobatársaimnak köszönhetően olyan huzat volt, hogy azt hittem, ha magamtól nem esek le, majd a szél besegít. Túléltem, jelentem!

Szeptember 9. szombat: A változatosság kedvéért ez a nap is a buszon telt el, annyi változatossággal ugye, hogy a végcél már Barcelona volt. Által szeltük a szépséges Nyugat-Európát, és este 9-fél 10 tájban megérkeztünk a festői katalán fővárosba. A szállást ugyan megtaláltuk, ami szintén egy hegyecske tetején volt, de közvetlen a hostelig nem tudtunk buszozni, hiszen a kapun nem fértünk be. De sebaj, mindenki fogta a jó nagy, 15-45 kilós intervallumba tartozó tömegű táskáját, és nekiállt a bejárathoz felcipelni azt. Jól jártak a rutinos, gurulós szerkezettel megáldott lánykák, akik csak vonták a dolgot maguk után. A kedvünket azonban nem lehetett lelohasztani: pálmafák, jó idő, éjjel is 28 fok, isteni volt. Szobaosztás következett, és elhelyezkedés alakult. Ezen az estén kis kellemes beszélgetést produkáltunk, és a magam részéről nyugovóra tértem. Így az este további részletei homályban maradnak részemről. Ami kár, mert mások biztos kellemesebben töltötték el, és itt ehelyett izgalmas story-k állhatnának.

Szeptember 10. vasárnap: Reggel az indulás kisebb nehézségek árán ugyan, de megvalósult. Akkor még lelkesen vetettük bele magunkat a város tömegébe, abban a tudatban, hogy majd jól megnézünk mindent, de előre bocsátom, ez nem valósult meg. Bebuszoztunk a város (egyik) főterére, ahol csoportunk vezetője, Várnagy Jóska tanár úr kapásból egy fél óra szünetet kért magának, hogy elintézze ügyeit. Addig ott, a Placa de Catalunya (nem tudom jól írom-e, de majd rámszólnak, ha nem) környékén járkáltunk, és olyan hihetetlen izgalommal töltöttük el az időt, mint pisilés a McDonald’s-ben, és nézelődés a Hard Rock Café-ban. A félórás eltáv letelte után kiderült, hogy ez bizony így nem fog továbbmenni, mert a focibuzik (bocs a vulgaritásért), mindenképpen akkor akarják megvenni a jegyeiket vágyaik beteljesüléséhez szükséges Barca meccsre. Így tanár úr ottmaradt jegyet venni, azzal az utasítással útjára bocsátva a bandát, hogy induljon el a La Rambla nevű központi utcán, és majd találkozunk az Operánál, legkésőbb a Columbus téren, ami az utca túlsó végére esett.
Hát neki is indult a 70+ ember, és szépen megállt az Operánál. Addig csodálva, fanyalogva néztük a méterenként felbukkanó pantomimeseket, papagáj-árusokat, kacatbazárokat, és mindent, amitől a La Rambla az, ami. Majd vártunk, várakoztunk, és ezt tettük is még egy jó darabig, amikor is erősödni kezdtek az elégedetlenség teljesen jogos hangjai. Ezeknek engedelmeskedve továbbmentünk, és még egy 2 óra alatt végigmásztunk az utcán, a lányok kedvéért minden újabb kacatbódénál/sátornál lecövekelve. Mikor elértük a Columbus teret, kevésbé meglepő hírt kaptunk, még van vagy 2 óránk a találkozóig, tehát azt csinálunk, amit akarunk. Mivel menni nem nagyon lehetett máshova, hát még sokkal több kacatot néztünk, no és persze kikötőt is, ha már egyszer ott volt a tenger az utca végén. A találkozóra már kicsit morcos hangulat uralkodott, bennem legalábbis egész biztos. És ez csak fokozódott.
Mégpedig azért, mert az elhatározás az volt, hogy megnézzük felülről a várost, ugyanis a Columbus szobor egyben kilátó is.

Csakhogy a benne foglaltatott liftbe egyszerre 5 ember fért be, egy túra kb. 10 percig tartott, így még a matek kettes tanuló is kiszámolhatja, hogy a 70 fölötti számú ember mennyi idő alatt járta le a kört. Mire kész lett a banda, az elcsigázott társaság már csak a tengerpartra vágyott a 30 fokos melegben. A nagy részük el is indult arra, kivéve azt a néhány lelkes Okosodós focimániást, akik a korábbi impotens focimeccs-jegy vásárlás után sem elcsüggedve tovább akartak próbálkozni. Én Endre Lacika és az ő joggal imádott „lányai” társaságában, nem elfelejtkezve Béláról sem, indultam neki, kis nem szándékolt kirándulást beiktatva az ott lévő félszigeten, ahol egy nagy Aquarium és mindenféle jóság volt található, ami egy gyereknek paradicsomi élvezeteket okozhat. Sajnos mi ebből már kinőttünk, így megkerestük a megfelelő utat a meleg tengerpart, azaz a homokos beach felé (én kérek elnézést a rossz viccért). A tenger nagyon szuper volt! Örök élmény marad, amikor a szemem elé tárult a gyönyörű, kilométerek hosszúságán át elterülő tengerpart, tele strandolókkal, és a lényeggel, a hullámzó tengerrel. Egy ideig csak a levegő után kapkodtam, és kattogtattam a fényképezőt. Nem először láttam tengert életemben, persze, de engem pesti gyereket ez mindig lenyűgöz.

Csapatunk bevágott egy adag csirkét salátával, és máris a habokba vetettük magunkat. Kisebb harc a hullámokkal (pontozással nyert a szemét), és sajnos máris hirtelen este lett. Komfortérzetemet egy medúzacsípés is erősen csökkentette, ami a következő napokban viszketett és égetett kellemes változatosságával megörvendeztetve engem. Este nagyobb lélegzetű iszogatás vette kezdetét, és végét, a további részletek ezúttal más ok miatt vesztek homályba.

Szeptember 11. hétfő: Reggeli után, miután mindenki álmosan megpirította a toast-ját, megitta a kávéját, tejét, akármijét, és megette az aznapi joghurt-puding izét, csendben, mély áhítattal megemlékeztünk az 5 évvel ezelőtti New York-i merényletről, és idővel magunkhoz is tértünk. Ahelyett, hogy a busz felé indultunk volna, mire a létszám végre teljes lett kiderült, hogy gyalogolunk. Irányba vettük ugyanis a Güell Parkot.

Annyi lépcső talán még az Eiffel-tornyon sem volt tavaly, mint amit most megmásztunk, úgyhogy mire a parkhoz értünk, a magam részéről csurogtam a víztől. Így a park szépségéből is kevesebbet tapasztaltam, főleg, hogy állítólag nagyon keveset láttunk belőle. Mindenesetre ott voltunk, megvettem életem egyik legdrágább ásványvizét, és eljöttünk mindannyian, ki gyalog, ki taxival. Egy valami maradt, Szücsi fényképezője, amivel valaki nagyon boldog lehet azóta is bizonyára. Remélem sok kompromittáló fotó nem maradt benne!
Visszatérve a szálláshoz azonnal buszra szálltunk, úgy csapzottan, izzadtan, és benyomultunk a városba. Kívülről megcsodáltuk az egyébként tényleg gyönyörű, tényleg hatalmas, tényleg félkész Sagrada Famíliát, alaposan körbesétáltuk, majd várakoztunk Szücsire, akinek eszébe villant elhagyott masinája, és megpróbálta meglelni, természetesen sikertelenül, a tett színhelyén.

Megnéztük még a helyi skanzent, aminek sose fogom megjegyezni a nevét, de szép volt nagyon. Minden részlete Spanyolország egy-egy tartományát mutatja be, egy hegyes-völgyes területen. A legemlékezetesebb pillanat a helyből mégis az marad, amikor Lacika és Béla a kávézóban egy jeges kávét rendeltek maguknak. Azt hiszem az egész út legnagyobb röhögése fogott el minket, amikor a pincér kihozta a cuccot. Jegeskávé címén ugyanis a srácok a következőt kapták: két presszó kávé, és két pohár teli jéggel. Hozzá egy tasak cukor, és egy kiskanál. Ennyi, se több, se kevesebb! Sose felejtem el, ez szinte biztos. Vidáman hagytuk magunk mögött a helyet.
Mikor végre kitett minket a busz, a tengerpart közelében, már mindenből elegünk volt nagyjából. Hiszen a beígért libegőzés is elmaradt, a nagy sor miatt, amit nem volt kedvünk végigállni, és megállapítottuk, hogy ebben a városban nem nagyon van értelme busszal közlekedni. Szóval, a kiszállás után a nép nagy része irányba vette a tengerpartot, a mi már korábban említett csapatunk viszont enni vágyott, mégpedig helyi specialitásokat. Sok válogatás után egy kedvesen invitáló – Lacika szerint egyértelműen pakisztáni – ember munkahelye mellett döntöttünk, annak is az air-conditioner-rel ellátott hátsó termében, ami később kiderült, hogy a raktár melletti asztal a galérián. Légkondi viszont tényleg volt, egyenesen 1972-ből, na meg szakács is Pakisztánból, aki nem fürdött legalább a légkondi gyártásának éve óta. A lámpán igen mutatós pillangók lógtak, a fal narancssárga, az evőeszköz koszos, de mi jól mulattunk. Nagyon régen röhögtem akkorákat utoljára, mint ott. Szép emlék marad a totál redva vécé is, végre ettem paellát (gy.k.: tenger gyümölcseivel dúsított rizsétel), és a lányok is sangriázhattak kedvükre. Szigorúan szülői (ifi) felügyelettel fogyasztottak, hiszen végül is kiskorúak, vagy mi. Mindenki egy-egy pohárral, sok gyümölccsel itta az üdítőt.

A nap csúcspontja szinte biztos, hogy a fagylaltkelyhem volt, ami egészen konkrétan egy papírdobozos Carte D’or fagyi volt, de nem ám a nagy, hanem kb. 3 dkg, amit az áruházakban szoktak adni kóstolóba. Zitus joghurt címén kapott Danone kókuszjoghurtja már csak kisebb mosolyra volt jó ezek után. Jóllakottan indultunk neki a tengernek, ezek után. A szél nagyobb volt, így a hullámok elleni visszavágó is eredményesebbre sikerült, ezt a meccset döntetlenre ítéltem, mert Adrián is, Lacika is komoly fejeseket nyomott le az ellenfélnek. A visszafelé úton még egy jó Kebap-ot benyomtunk a török (?) árusoknál, és indulás vissza a metróval. Szerencsénkre Pancsi (Földvári Anna) tudott egy rövidebb utat, így fél órával később értünk a célunkhoz. Köszönjük Pancsi! :-)
Az este számomra alvással, a többiek számára gyilkosozással, Szabó Zsuzsi számára pedig egy telefon mínusszal zárult. Egyperces néma felállás az ellopott telefon tiszteletére!

 Szeptember 12. kedd: Bátran állíthatom, hogy ez a napunk igen egyedien, szórakoztatóan, és nagyon lassan indult. A tervek szerinti indulás még csak-csak megvolt kisebb késéssel, a cél pedig Costa Brava lett volna. Az A busz indult is előre, a GPS által javasolt kiváló utat követve, bele a legszűkebb kicsike utcákba. És ekkor jött a córesz: pont amikor a legjobban elkezdett szakadni az eső, az időközben előkerült felhőkből, értünk el a világ legkisebb körforgalmába, amibe beragadtunk. Ekkor következett buszsofőreink tortúrája a két Mercedes busz kiszabadítására, a legkevésbé sem kellemes időjárási viszonyok közt. Az égből folyt a víz, miközben ők manővereztek, tolattak, autót tettek odébb, és a rongyosnál is rongyabbá áztak. Az ijedt, riadt és unatkozó lakók az ablakból kilesve sasolták az eseményeket, a kevésbé jó arcok pedig írták a busz rendszámát, és morcos fejjel telefonáltak. Mire a vezetők átmentek halba, ki is szabadultunk, és indultunk is tova, eredeti célunk felé, ahová így egy olyan másfél óra késéssel értünk. A Dalí múzeum, mint első állomásunk, újra jó idővel várt ránk, és nekem élményt is jelentett. Nem mondom, hogy minden részlete tetszett, de vannak maradandó emlékeim, gondoljunk csak a szobára, amelynek tárgyai egy bizonyos pontról nézve egy női portrét adnak. Nem beszélve kellemes útitársamról, Varju Rékáról, akivel együtt jártuk be az épületet.

 A múzeumból kilépve ismét csak elkezdett szakadni az eső, így a frissen vásárolt, Dalí múzeumból származó szuvenírek is többnyire eláztak. Mivel tisztává vált, hogy ebből már Costa Braván heverészés nem lesz, valamilyen rejtélyes oknál fogva a csoport vezetősége kitalálta, hogy menjünk el Gironába, mert az nincs messze, és egy város. Mentünk. Ottlétünk nagyjából annyiból állt, hogy belénk kötött egy bártulajdonos, hogy nem mehetünk be csak úgy vécézni a tulajdonában lévő vendéglátóipari egységbe, ahova én be se mentem, mégis velem üvöltött, majd kajahelyet kerestünk. Egy kis kocsmába kifejezetten jó szendvicset ettünk, és már mennünk is kellett vissza a buszhoz.
A focifanatikusok nagy estéje volt ez, hiszen részt vehettek egy igazi BL-meccsen Barcelonában, ahova végül mégiscsak sikerült jegyet venniük, ha már annyira készültek rá.

Ők élvezték, bár kivétel nélkül cafatokra áztak a szakadó esőben, mi pedig, a többiek, a szálláson vártuk, hogy ők, mint a verebek megérkezzenek. Határozott szándékunk volt visszatérni este a városba, hiszen valljuk be, ez a nap tökéletes időpazarlással telt, és semmivel sem voltunk előrébb (bocs, Salvador). Ezt viszont az időjárás megakadályozta, ugyanis akkora vihar volt, hogy azt, mint később megtudtam, még itthon is bemondták.

 Szeptember 13. szerda: Utolsó Barcelonában töltött napunk indulása már kifejezetten idegesítő volt. Összes cuccunkkal haladtunk ki a buszhoz, ugyanis ezt az éjszakát Barcelona belvárosában, egy határozottan érdekes szálláson töltöttük. Tehát minden holminkkal felszerelkezve, busszal tartottunk a belváros felé, a szokásos Columbus térhez, egy egész napos szabadprogram képét lebegtetve agyunkban. Számításainkat erősen keresztbe... szabta, hogy a negyedórás utat a buszaink pont másfél óra alatt tették meg, Barcelona forgalmi rendjét, az ott közlekedőket, és mindenki mást okolva. Mivel eddigi kis csoportom be akarta járni az összes létező múzeumot (valójában csak Picasso és Miró volt terítéken), én leszakadtam, és a napot Borsi és Tádé társaságában töltöttem. Néha az eső elől egy kicsi, barátságtalan, és meglepő tulajdonságokkal felruházott étteremben kötöttünk ki (pl. egy 200 kilós bajuszos tulajdonosnéni képében szabadult ránk a helyi kultúra krémje), máskor meg nem mentünk be a Picasso múzeumba a hatalmas sor miatt. Nekem itt kiesett egy másfél óra ismét, hiszen dolgoznom kellett, de ezután behoztam e napi társaimat a bevásárlóutca Zara boltjában (ez itt a reklám helye). Ez a nap is eltelt, nagyobb események nélkül. Viszont végre láttam a városból is egy-két dolgot, mint pl. a katedrálist, a gótikus negyedet, és egyéb érdekes dolgokat. A csoporttal való találkozás után utunkat egy helyi Auchan (ami ebben az országban valamiért Alcampo) felé vettük. Miután televásároltuk magunkat kajával, visszatértünk a belvárosba, és napi cuccunkkal felszerelkezve elsétáltunk megkeresni szállásunkat. A belvárosi dzsumbuj kellős közepén lévő Youth Hostel megéreztette velünk az éjszakai Barcelona hangulatát. Ahogy elfoglaltuk a szűk, de annál szabálytalanabb folyosónkon elhelyezkedő szobáinkat, nekiindultunk hát a setét városnak. A La Rambla megmutatta másik orcáját is, az éjjelit. A pantomimesek helyét más művészek, a prostituáltak vették át, akik szintén olyan sűrűn álltak, ám egészen más szolgáltatással reméltek pénzhez jutni. Kicsi sétánk úgyamúgy a Hard Rock Café felé vezetett, ahol tengtünk-lengtünk egy darabig.

A csapat jó része a kávézó zárása után aludni vágyott, én önfeláldozóan maradtam, és járkáltam az ifjúság seregével. Szerencsére nem túl sokára ők is elpilledtek, így lehetett aludni térni.

 Szeptember 14. csütörtök: Indulás hazafelé. Annyira korán keltünk, alig 2-3 óra alvás után, hogy az csak na. Beszélni sem tudtam még, de már menni kellett. Ennek köszönhetően én is tudtam aludni a buszon, amit egyébként sose. Azon kívül, hogy pár órával indulás után Monacónál megálltunk fotózkodni, és majdnem sikerült elhagyni Sára Andrist, ott a franciáknak, nem sok említésre méltó dolog történt. A többség átaludta a napot, a kisebbség pedig beszélgetéssel, filmnézéssel (még egyszer a Jóravaló feleséget!!!), mások idegesítésével volt elfoglalva. Genovába, mint régi ismerős helyünkre tértünk vissza, ahhoz pont elég későn megint, hogy a városból semmit se lássunk. Mivel az eső megint (még mindig) zuhogott, ki sem mentünk. Helyette a szobában alakult ki buli-hangulat. Fogyott étel, fogyott ital, voltak nagy nevetések, a folyosón játék zajlott, mindenki igyekezett jól érezni magát. Valakinek ez fokozottan sikerült (Bíró Dini), valaki viszont már annyira fáradt volt, hogy nem ment ez olyan könnyen. A jókedv és kacagás csak hajnal felé kezdett alábbhagyni, mikor is egy pár órára nyugovóra tértünk.

 Szeptember 15. péntek: Otthon, az édes. Alig 2-3 óra alvást követően indultunk ismét útnak, ezúttal a végcélként Budapestet megjelölve. Nekem ekkor már nagyon hosszúnak tűnt minden buszon töltött perc. Hiába beszélgettem nagyon jókat, élveztem többek társaságát, vágytam már haza. Áldottam a sorsot, hogy a B buszon ültünk, mert társunk, az A busz, a GPS, és a térkép ellenére is a hegyeshalmi határátkelőt szemelte ki magának, így a pénteki bécsi csúcsforgalomba bizony bennragadtak egy jó órára, másfélre. Mi Rábafüzes felé jöttünk, mint a villám. Azért igazán kellemes volt újra a saját ágyamban aludni, bevallom.

 Összefoglalva az egész fentebb részletezett utazást, kellemes volt, jó volt együtt lenni olyan emberekkel, akiket kedvelek, és jó érezni, hogy az Okosodó alkalmas arra, hogy közel 80 embernek lehetőséget biztosítson messzi országokba is eljutni. Voltak gondok a szervezéssel, de hol nincsenek? Voltak problémáim a szállásokkal, de nem 5 csillagos all-inclusive-ra fizettem be. Nem ez volt életem legpihentetőbb, legjobb és legvidámabb kirándulása, de vannak benne olyan pillanatok, amik örökre a fejembe égették magukat, amiket sose felejtek el.

Kéri Gábor

Budapest, 2006. szeptember 27.

 

A kirándulok névsora.