Okosodó őszi kirándulás – Párizs
(2005. szeptember 17-23.)

 Mottó: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” – IV. Henrik

Az Okosodó eddigi legnagyobb vállalkozását hajtotta végre 2005. szeptemberének végén. Két teli busszal, 86 fővel vágtunk neki a francia fővárosnak. Nagyobb és kisebb gyerekek, ifik és tanárok indultunk el, hogy megtekintsük azt a várost, amelyről annyi költemény, annyi festmény és egyéb műalkotás született.

Szeptember 17., szombat: Indulás
Az Erzsébet téri helyszínen nagy volt a káosz. Búcsúzkodó szülők, izguló gyerekek, és sok kérdés. Ki melyik buszra üljön, és miért oda, van-e biztosítás, illetve senki nem felejtette-e otthon az útlevelét. Furcsa volt végignézni a két teli buszon és a rengeteg emberen, hogy az Okosodó ekkorává nőtte ki magát, és ennyi aktív tagja van. Jó érzéssel töltött el, és annak ellenére valahogy a saját sikeremnek is éreztem, hogy az ég világon semmi közöm nem volt a kirándulás megszervezéséhez, a legcsekélyebb mértékben sem.
A magam részéről nem voltam túl lelkes a több, mint 22 órás buszúttól, mert még nem volt olyan utazás, melynek során el tudtam volna helyezkedni kényelmesen. Abban bíztam, hogy sikerül kierőszakolnom egy dupla ülést, és akkor talán van esélyem egy kis szundikálásra. Erőszakosságban nem volt hiány, így a célomat elértem. Ehhez persze kellett egy olyan végtelenségig kedves és jó lány, mint Zitus. Ennek ellenére sok alvás nem volt. Az út mégis valahogy eltelt, kisebb megállásokkal. Németországban egy buszvégállomáson majdnem begyűjtöttünk potyautasokat, aki arra vártak, hogy a saját buszuk megérkezzen, és kézzel-lábbal kellett nekik elmutogatni, hogy ez a busz nem az ő buszuk. Mi csak Pogonyi Zsófira vártunk (akinek boldog szülinapot még egyszer!), hogy végre megérkezzen. Nürnberg hideg, ennyi a benyomás, ami megmaradt belőle.

Szeptember 18., vasárnap: Az első nap
Bár jó lett volna nagyon érkezéskor lezuhanyozni, erre semmi lehetőségünk nem volt. Párizs Clichy negyedében laktunk egy Youth Hostelban, ami nem volt kifejezetten egy luxusszálló, de nem is az volt az ígéret, hogy esténként egy szaunázós, pezsgőfürdős előjáték után masszázzsal tehetjük helyre megfáradt tagjainkat, és 2 méter széles baldachinos ágyban térhetünk nyugovóra. Ütött-kopott épület, egyetlen éppen hogy csak működő lifttel, papírvékony falakkal, emeletes ággyal. Ami nálam kardinális kérdés, a fürdőszoba és WC-helyzet, szerencsére meglepően kulturált volt.
Mindezt persze csak este láttuk, merthogy érkezéskor nem mehettünk be. Így, jobb dolgunk nem lévén, megkezdtük első utunkat a belvárosba. Megállapítottam, hogy nem olyan nagyon egyszerű közel 90 emberrel Párizs belvárosában tömegközlekedni, valamint rendkívül lassú. Kb. másfél órába telt, mire szálláshelyünktől elértünk a Musée d’Orsay-ig, ami első, kulturális épülésünket szolgáló állomásunk volt. A pályaudvarból átalakított múzeum hatalmas képgyűjteménnyel rendelkezik a legnagyobb festők alkotásaiból. A rendelkezésre álló idő alatt nem is lehetett igazán bejárni, de nekem ennyi művészet pont elég is volt. Az olyan kiéhezett festményfalók, mint Patri, bizonyára elégedetlenek voltak, és még egy 4-5 órát ellettek volna odabenn, de a többség „jóllakott” ennyivel is.

A múzeum megtekintése után végre elfoglalhattuk szállásunkat. A szobakiosztásnál is akadtak gondok, de végül mindenki – többé, vagy kevésbé elégedetten – elfoglalhatta szobáját. Gyors zuhanyzás után immáron csoportokban nekivágtunk a városnak. A csoportok 15-18 főből állak, a miénk létszáma is folyamatosan változott, attól függően, hogy éppen ki igazol át máshova, vagy döntött úgy, hogy csatlakozik hozzánk. Endre Lacika, Bognár Peti és Lehóczky Judit ifitársakkal alkottuk a csapat magját, valamint legtöbbször velünk tartott Tádé, Borsi és ritkábban Róder Miki is. Én úgy érzem, nagyon jó kis csapat kerekedett, hiszen a két legidősebb lánycsoport tagjai eddig is szerették egymást, most meg talán még jobban összerázódtak. Az is fontos (talán a legfontosabb!) szempont, hogy én is szeretem őket, és szívesen töltöttem velük az időt. Tehát kis csoportunk úgy döntött, első nekifutásra a modern üzleti negyedet (La Défense) tekintjük meg. A Diadalívnek tulajdonképpen ellensúlyozásaként ennek a negyednek is megvan a maga diadalíve, modern kialakításával illeszkedve a környezetbe. A különböző formájú hatalmas üvegtornyok és felhőkarcolók látványa nem is igazán Párizst, hanem sokkal inkább valamilyen amerikai várost juttatták eszembe. Bementünk egy – vasárnap lévén – zárva lévő bevásárlóközpontba, ahol értelmetlenül eltöltöttünk vagy háromnegyed órát. Igaz, legalább egy kajálda nyitva volt, enni tudtunk. Megállapítottam, hogy nekem, aki gyűlölöm a galambokat, Párizs sem a legmegfelelőbb hely a létezésre, hiszen nem elég, hogy mindenütt százával ólálkodnak a magyaroknál semmivel sem tisztább, vagy gusztusosabb madarak, de még a zárt bevásárlóközpontokban is ott tébláboltak egy-egy leejtett sültkrumplira vadászva. Ettől függetlenül nekem nagyon tetszett ez a negyed, így kiürülve is, hiszen nem sokan mászkáltak erre rajtunk kívül a vasárnap esti órán.
Mielőtt hazamentünk volna szállásunkra, megnéztük az alkonyatban már kivilágított Diadalívet, ami valóban gyönyörű volt. Mivel tudtuk azt, hogy visszajövünk még ide, sok időt nem töltöttünk itt, és amúgy is vissza kellett térni a szállásra.

Szeptember 19., hétfő: Notre Dame, Eiffel-torony, hajókázás a Szajnán
Reggel sietni kellett az elkészüléssel, mert Tádé emlékeztetett mindenkit, hogy a nap nagy részében egy idegenvezető kísér minket utunkon. Sajnos a B-buszhoz tartozó hölgyet nem sikerült megismernem, sokak szerint ezzel sokat nem vesztettem, de a mi guide-unk mindent vitt. Philippe-Auguste bácsi, akinek a nevét remélem jól írom nagyjából, minden képzeletet felülmúló előadást tartott. Igaz, a városról csak száraz adatokat tudtunk meg, de a körítőszöveg biztosította a tökéletes jókedvet és vidámságot. Először megtudhattuk azt, hogy mi vagyunk az első és remélhetőleg utolsó magyar csoportja, mert az amerikai gyerekek is mennyivel jobban viselkedtek nálunk. És ekkor még csak befelé tartottunk a városba. Majd belebonyolódott egy mesébe királyokról, magyar kötődésről, és egyéb érdekességekről is. Jellemző volt a bácsira, hogy egyetlen egy alkalommal sem fejezett be mondatot. Minden gondolat és történet vége nyitott maradt, de legalább kedvünk szerint fejezhettük be.
Kis példák: IV. Béla unokatestvére ezt mondta a XIII. században:
„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” – ezt mondtááaa, egy király, akit úgy nevezünk, negyedik Ánrikk.
Érdekes, hogy mindenki más ezeket a sorokat Petőfi Sándor Nemzeti dalából ismerte eddig.
A Concorde térre érve az Obeliszket egyszerűen leoszlopozta, a Guillotine-t pedig valamilyen oknál fogva csak Nemzeti Borotvának emlegette. A bácsi aranyköpéseinek tárháza kifogyhatatlannak bizonyult, amikor egy virágbolt mellett elhaladva azt próbálta nekünk elmagyarázni, hogy ott 850 eurós miskolci kiskutyákat lehet vásárolni. Későbbiekben még meghallgathattuk, hogy hova járt iskolába, valamint, hogy a Tulériák kertjében hogy smárolt, ami kiderült, hogy azt jelentette, hogy a könyveit a lány alá tette. Az ismerjük meg Párizst kiselőadás során megtudtuk azt is, hogy egyes kerületekben (pontosan a XVIII., XIX., XX.-ban) túl sok a fekete. A három különböző rendőrtípus megnevezését (csendőr, rendőr, köztársasági őr) legalább négyszer újdonságként hallgathattuk meg.
Azért valahogy végre eljutottunk a Notre Dame-ig, ami valóban nagyon gyönyörű, bár én nem vagyok megfelelő alany, mert nekem egyik templom olyan, mint a másik.

Délután szabadprogramunk volt, melynek során a mi kis csapatunk, a Szabó Zsuzsi-Emőke csoporttal összevonva a Bolhapiacot tekintette meg. A lányok persze bevásároltak kis csecsebecsékből alaposan, én inkább csak figyelgettem. És elgondolkodtam azon, hogy mennyire tetszik nekem az, ahogy ott az emberek egymás mellett élnek. Igaz, ami igaz, tényleg meghökkentően nagy az afrikai és az ázsiai származású emberek aránya, de én nem gondolom ezt egyáltalán negatívumnak. Nekem kifejezetten tetszett, hogy mindenféle színű és típusú embert látok egy helyen, együtt beszélgetni, és nem láttam egyetlen olyan falfirkát, vagy rasszista megnyilvánulást sem rövid kint tartózkodásunk alatt, ami arról árulkodott volna, hogy a helyi fehérbőrűeket ez zavarná. Miután a lányok kivásárolgatták magukat, elindultunk a találkozó helyszínére, az Eiffel-torony felé. Őszintén szólva a toronytól, mint építménytől nem vagyok elájulva, egy vas-építménynek tartom, ami kicsit sem vonzó a szemnek, de valamilyen szerencsés összjáték és a tervező (Eiffel) sokéves harca után megengedték neki, hogy felépítse a francia fővárosban, azóta pedig túl lett misztifikálva. Pillanatok alatt a város és az ország jelképe lett, és nem csak hogy képeslapon, de minden elképzelhető szuvenír formájában, a kulcstartótól a rózsaszín plüssfiguráig, megvásárolható.
Tehát, amikor a metróból feljöttünk, nem voltam túl izgatott. Mégis, amikor a sarkon befordultunk, és elém tárult a torony, azért kicsit elakadt a lélegzetem. Egy jó 20 perces séta után már ott is voltunk a lábainál. Együtt mentünk fel a második szintre, ahonnan fakultatív lehetett továbbmenni a csúcsra. Ez sokáig lehetetlennek tűnt, mert a pénztár zárva volt, de végül az utolsó utáni pillanatban megnyitottak, így biztosítva a fél társaság késését a torony aljában megbeszélt találkozóról. Azért én is felmentem kis csoportommal, ellenben mi nem is késtünk, mert aki találékony, annak nem kell ahhoz pénztár, hogy jegyet vegyen. Gyönyörű látvány tárult a szemünk elé, ott álltunk a város tetején, ameddig a szem ellát házak, sportpályák, terek, autók. Remélem a galériába hamarosan felkerülő képek, valamint a kirándulók már most is elérhető saját fotógalériái valamennyire vissza tudják majd adni mindezt, mert leírni lehetetlen.
Hatalmas rohanás után mindenki elérte a buszt, és így részt vehetett a hosszú napot lezáró hajókiránduláson a Szajnán. A fáradtságnak és a hűvösnek köszönhetően sokan kicsit magukba zárkóztak, végiggondoltak az életüket, a problémáikat, miközben mások körülöttük énekeltek, nevetgéltek. Senkit nem hagyott érintetlenül a város éjszakai képe a hajóról, kire ilyen, kire olyan hatást gyakorolt a látvány, az atmoszféra. A melankólikus csapat csendben, szemforgatva, esetleg könnyekkel küszködve, a vidám társaság viháncolva, énekelve, nevetgélve utazta végig az egyórás kis kirándulást. A látottakról nem is tudok mit mondani, ezeket is igazán csak a képek tudják visszaadni. A kivilágított Eiffel-torony, a Musée d’Orsay hátulnézetből, az amerikai Szabadság-szobor kicsinyített mása, a rengeteg palota, a Notre Dame, és sorolhatnám. Ezt csak megfejelte a parton ugráló, bulizó, táncoló helyiek látványa, valamint az összebújt, padon egymáshoz simuló szerelmesek képe, akik mind-mind integettek nekünk.
Nem véletlen, hogy a hosszú és fárasztó nap után viszonylag gyorsan nyugovóra tértünk.

Szeptember 20., kedd: Sacre Coeur, Diadalív, Champs Elysées
Egész napos szabadprogram volt, ami azt jelentette, hogy kiscsoportos foglalkozás keretében járkáltunk a városban. A gondosan megtervezett programról Petike gondoskodott. És ezen a napon is, ahogy az összes többin, amikor Philippe-Auguste nem volt velünk, ő játszotta az idegenvezető szerepét.
A metróból a Moulin Rouge-nál jöttünk fel, ami reggel, napfénynél egy jelentéktelen kis épületnek tűnik. Láttuk később a buszból kivilágítva este is, na akkor azért egészen másképp fest. Majd elindultunk felfelé, a Montmartre-ra. A képeslap és kacat-kavalkádot árusító boltok mellett azért betértünk egy csokoládé boltba is, amiről nekem azonnal a Csokoládé című film jutott eszembe. Ugyan Juliette Binoche-sal nem találkoztunk, de mennyei csokoládékkal igen. Akármennyire drága volt, muszáj volt megkóstolni. Nem bántuk meg, és azok sem, akik ajándékba kapták tőlünk ezeket.
A Sacre Coeur-höz felérve kedvenc lányaim közül ketten megörökíttették sziluettjüket az utókornak, de sajnos az alkudozás még nem erősségük, hiába erre születni kell, nem mindenkinek van a vérében. Azért a kis képek nem lettek ám rosszak, nekem tetszenek, de tényleg. És hozzásegítették ahhoz a „művészeket”, hogy egy újabb palotát vegyenek maguknak a sok 24 másodperces munkájukból szerzett pénzből. A Sacre Coeur után siklóval lementünk a hegyről, majd átutaztunk a városon a Diadalívhez. Tulajdonképpen valahol örülök is, hogy Budapesten nincs annyi metró, mert totál eltévedtem volna rengetegszer, ha nem megyek a csoporttal, Petikét követve. A Diadalív árnyékában csücsülve vártam, amíg csoportunk tagjai megmásszák az építményt, és néhány fotót készítenek a városról felülnézetből. Majd végigsétáltunk a Champs Elysées-n. Divat- és autószalonok, parfümériák és éttermek egymás után. Az utcán mászkálók 85%-a turista, de mégis olyan franciás az egész. A Peugeot szalonban egy csodás futurisztikus autócsodást fotózhattunk le, a lányok a parfümériából 34 db papírcsíkkal távoztak, amin mind különböző illatok lengedeztek.
Legnagyobb sikere mégis a Disney boltnak volt, ahonnan alig néhányan jöttek ki üres kézzel. Meglepően olcsó árakkal és hatalmas kínálattal találkoztunk. Minden, amit az ember el tud képzelni Disney-figurák formájával, az ott megtalálható volt. Ruhák, játékok, párnák, bögrék, tollak, papírok és tényleg minden, amit csak egy gyerek, vagy nem is olyan gyerek kívánhat. A vásárlás után irány a vacsora, majd vissza a szállásra. Hogy ne üljünk ott tétlenül, elmentünk néhányan valamilyen beülős helyet keresni. Egy pakisztáni boltot találtunk, ahol jó áron lehetett vásárolni, de ezúttal inkább be szerettünk volna ülni kicsit cseverészni. Elmentünk néhány furcsa, rózsaszínben pompázó hely mellett, ahol feltűnően csak férfiak voltak, és kikötöttünk egy spanyolhonból elszármazott nagyhangú férfi kocsmájában, ahol végre le tudtunk ülni. Csak Zitus tudott vele szót érteni, és látszólag nagyon kedves volt hozzánk, de a végén persze jól átvert minket. Azért jót csevegtünk, beszélgettünk, iszogattunk.
A szállásra visszatérve, hogy azért ne aludjunk olyan vészesen sokat, leültünk gyilkosozni. Hiába én meséltem, és próbáltam felpörgetni és izgalmasabbá tenni a játékot, hosszú lett és unalmas. Adrián meg se várta a végét, a helyszínen elaludt. Azért jó volt a játék, csak kicsit élénkebben, okosabban és aktívabban kellett volna.

Szeptember 21., szerda: Versailles-i kastély, Pompidou központ, Modern Művészetek Múzeuma
Szerdán ismét csatlakozott hozzánk a mi kedvenc idegenvezetőnk, Philippe-Auguste, és elkísért minket XVI. Lajos kastélyába, Versailles-ba. Már majdnem a mi kis csoportunk a nénit kapta, de Lacika nem túl udvariasan, ámde annál határozottabban követelte Philippe bácsit, aki jött is, fehér lepedékkel a szája szélén, és beszélt, mindent, ami érdekes volt, és sok mindent, ami kevésbé. Mókás beszólásokban most sem volt hiány. Ezek közül is kiemelkedik, amikor egy japán turistacsoport mellett elhaladva a következőt mondta:
„Sajnos minálunk nagyon sok az ázsiai. De be kell engednünk őket, mert ők hozzák a sok pénzt.”
Ezen jót mulattunk. És nem sokkal később az is kiderült, hogy a király, „akit XVI. Lajosnak nevezünk” magas és puha volt. A kastélynak mindössze csak az egyik szárnyát néztük meg, annak is csak egy kis részét, akár ott egy egész napot is el lehetett volna tölteni. Helyette megnéztük a kertet. Igazából ez a kifejezés, hogy „kert”, nem adja vissza megfelelően azt a látványt, hatalmas területével, a folyók elterelésével kialakított mesterséges tavával, a rengeteg szökőkúttal és labirintus-szerű bokorerdőkkel. Egy órás sétát tettünk csak ott, ami persze nem volt elég sok mindenre, de ahhoz elég volt, hogy elhatározzam, ide még visszatérek, harmadszor is.
A kastély megtekintése után szabadprogram volt ismét, melynek során mi a Pompidou központot és környékét vettük szemügyre. Ha visszagondolok, nagy hirtelen nekem csak a rengeteg galamb jut eszembe, amik nem hagytak nyugodtan csirkét enni a Kentucky Fried Chickenben, de persze nem ez volt a legfontosabb. A csoport jó része megnézte a Modern Művészetek Múzeumát, de én már voltam bent egy korábbi párizsi látogatásom alkalmával, így kihagytam. Helyette megnéztük a Les Halles nevű bevásárlóközpontot, ahol később összefutottunk a múzeumnéző brigáddal is. Miután semmi érdekeset nem találtunk, elkezdtünk supermarché-t keresni, ami majdnem azzal járt, hogy Tádé hibájából (ki máséból?) majdnem elhagytuk Zitát. De meglett, és talált is nekünk egy pici kis marché-t, ami ugyan nem volt szuper, de ez már nem az ő hibája.
Közös menzavacsoránkat együtt költöttük el, mind a 86-an. Sokak bent maradtak a vacsi után is a városban, amit, így utólag visszagondolva jól is tettek, hiszen mi, a többiek, már túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy a kis hostelunkból újra visszatérjünk a városba, így alvás lett a vége a történetnek.

Szeptember 22., csütörtök: Disneyland, indulás haza
Hiába nőttem már ki a gyerekkorból, férfiasan bevallom, hogy talán ezt vártam a legjobban az egész utazásból. Rá se hederítettem Lacikára, és a többiekre, akik a világ legfeleslegesebb dolgának tartották, hogy egy egész napot ott töltsünk, én felpörögve, széles mosollyal a szám szélén indultam el befelé, a rózsaszín kastély alatt átbújva. Szerencsére hasonlóan őrült társakat választottam magam mellé, így Barbival és Noncsival hármasban ültünk fel minden lehetséges eszközre a Disneylandben töltött időnk első felében. A két hullámvasút, az Indiana Jones és a Space Mission mindenképpen a legjobb dolgok az egész parkban. Én nem félek az ilyesmitől, ezért a széles mosoly a számon még jobban, már-már ostoba vigyorrá húzódott, annyira élveztem az egészet. Persze megnéztük a szuvenír boltok többségét is. Később csatlakozott hozzánk a Borsi-Tádé páros, a nap további részét így nagyjából velük töltöttük, és még azzal a pár emberrel, akik hosszabb-rövidebb időre hozzánk csapódtak.
Ez a Disneyland tényleg egy fantasztikus mesevilág, ami főleg a kisgyerekeknek nagy élvezet, de minden korosztálynak tud kellemes órákat szerezni. Talán az egyetlen negatívum életem legdrágább és legrosszabb hot dogja volt, amit ott sikerült elfogyasztanom (mert ott azért nem hagytam, nyilván). Térdig jártuk itt is a lábunkat, vásárolgattunk ajándékokat rokonoknak, barátoknak, egyesek még maguknak is, majd 7 óra tájban találkozott a banda a kijáratnál. Fel a buszra és indulás.

A hazafelé buszút két okból volt számomra sokkal jobb, mint az odafelé. Egyrészt mert életem talán legjobb zuhanyzása volt, amit a benzinkút kamionsofőr-fürdőjében végrehajtottam, olyan szinten javult a közérzetem, hogy szinte repdestem. Miki, örök hála!!
Másrészt annyira fáradt voltam, hogy még ha csak 20 percekre is, de aludtam valamennyit. Hogy ne legyen olyan unalmas a hazaút, Németországban lemeszeltek minket a POLIZEI, és amellett hogy felébresztették az egész buszt (mind a kettőt), végignézték a járművet és benne mindenkit, útlevelestül. Ezúton is köszönöm a német zsaruknak, hogy szolgálnak és védenek. Németországot egy csapat magyar gyerektől.
A hazaútról nem is kívánnék sok részletet leírni, mert annyira nem izgalmas, az egyetlen emlékezetes történés, hogy Zsófi és Vilja aznap ünnepelték a szülinapjukat (ha jól sejtem, Vilja pont 10-zel kevesebbiket), ami miatt az egyik megállás pezsgőzésbe torkollott.

Mindent egybevetve nagyon kellemes kirándulás volt. Úgy érzem, hogy az Okosodó és az ifik (no persze) jelesre vizsgáztak abból, hogy hogy lehet egy ekkora társaságot összefogni, egy gyereket sem elveszíteni, és emlékezetes, maradandó élményeket biztosító programokat kitalálni. Bízom benne, hogy mindenki nagyon jól érezte magát, és komoly késztetést érez, hogy az Okosodó minden további programján, így az évközieken is hasonló lelkesedéssel részt vegyen.
A honlap galériában és különböző Okosodósok saját képgalériáiban megtalálható fényképekkel illusztrálva remélem a beszámolóm, és a remélhetőleg érkező többi, segítenek rekonstruálni a kirándulás részleteit azoknak, akik nem tartottak velünk, és segít minden résztvevőnek, hogy sose felejtse el ezt a csodás hetet.

Budapest, 2005. szeptember 28.

Kéri Gábor

A kirándulás résztvevőinek névsora.