Őszi kirándulás 2004

Hrvátska Republiká (szeptember 14-19)

 

 

   Az Okosodó idei külföldi kirándulásának célpontja Horvátország volt. Teltházas buszjárattal, kicsit fáradt, de lelkes csapattal indultunk neki 14-én este a nagy útnak. A Nyugatinál kicsit izgultunk, hogy mindenkinek legyen útlevele, biztosítása és váltás alsóneműje, mert ezek nélkül több idő telt volna el a dízelmotor begyújtásáig.

 

  Az éjszaka viszonylag nyugodtan telt, bár még mindig nem sikerült olyan pozitúrát találnom a busz ülésében, ami alkalmas lett volna arra, hogy el tudjak aludni. Reggelre tehát még fáradtabb lettem, és iszonyatosan elegem volt a buszozásból, pedig ha tudtam volna azt, amit most tudok… De bíztam a Tádéban, akivel megígértettem, hogy a tavalyi kirándulásból okulva, idén jóval kevesebbet fogunk buszozni, többet sétálni és élvezni a külföld hangulatát. Ehhez képest pedig biztos, hogy az 5 napnak több, mint 70%-át töltöttük a buszon. De idén legalább a söfőrökkel szerencsénk volt, hiszen egyik se küzdött súlyos neurotikus problémákkal, és elfojtott hataloméhséggel.

 

1. nap: Plitvicai tavak

 

  Reggel 7 tájban értünk oda a plitvicai tavak bejáratához. Mivel korán volt még, elfoglaltuk a szállást, ami helyes kis kétágyas bungalókból állt. Nem voltak annyira rosszak, de a beígért szálloda helyett azért kicsit rossz volt ezekben meghálni. De mi legalább lezuhanyozhattunk, és átöltözhettünk továbbindulás előtt, ami a „kiváltságos” szállodai lakosokról (a díszes 10-es válogatás) nem mondható el, hiszen ők nem vehették át szobáikat. He-hee, de szép dolog is a káröröm!

  Kisebb technikai szünet után el is indulhattunk természetvédelmi területet leküzdeni. Ha két bejárata van egy helynek, ugye mindenki számára egyértelmű volt, hogy elsőre a rosszhoz megyünk oda! Ez történt, de semmi probléma, ez csak rövidke csúszást eredményezett a programban. És akkor elkezdődött az 5 órás kirándulás. Először egy omnibusz vitt fel minket a felső tavakhoz, onnan pedig gyalog mentünk tovább a természet lágy ölén. Én megmondom őszintén, soha életemben ilyen szépet még nem láttam, mint a sok kis tó, ahogy a források különböző oldalról táplálják. Kristálytiszta víz, benne lelkes, közönségszórakoztató halakkal, és helyes turisták számára épült hidakkal. A kb. 3 km-es séta többeket kifárasztott, de szerintem megérte. Néhány fiatalabb csapattag Adrián vezetésével elhatározta, hogy minden tiltás ellenére horgászni fog, és az elhatározást tett követte, ami Bánkuti Zsuzsa elnökasszonynak nem kevés idegességet okozott.

  Szóval a séta: igaz, hogy egy idő után az ember besokall, hiszen egyik tó olyan, mint a másik, de ezt nem szabadott kihagyni. A kirándulás kisebb hajókirándulással folytatódott, majd megtekintettük már ismét gyalogosan a Big Waterfall-t, ami tökéletesen érdektelen volt, hiszen alig néhány erecske folyt lefelé a 78 m-es magasságból.

  Kellemesen hullafáradtan érkeztünk meg a már ismert szállásunkra, sajnálatos módon egyre romló időjárásban, zuhogó esőben. A következő néhány óra eseményei csak hallomásból származnak, merthogy bezuhantam az ágyba egy nagy alvás erejéig, ami elengedhetetlen volt a további létezésem szempontjából. Nem így tett azonban a velünk kiránduló fiatalok egy csoportja, akik fociztak, játszottak. Egészen addig tették ezt, amíg a csapat egyik tagja, Márton Viktor nem próbálta a csúszós kőlépcsőn átugrani Olivér pajtása lábát, hogy elérje a labdát. De egy idő után sajnos megpróbálta, el is zuhant, és szilánkosra törte a karját (csuklóját?). Mivel a két jelenlevő elnökségi tag, és a még velünk tartó tanári segedelem úgy intézte, hogy jó messze legyen a gyerekzsivajtól, eltartott egy darabig, amíg a gyerekekre vigyázó ifik megtalálták a módot, hogy Viktor barátunk keze szakértő által legyen összeillesztve. Varjú Réka azonban Borsányi Gábor segítségével elintézte, amit kell, majd később Dalos tanárnő csatlakozott az Emergency csapathoz, így vonulva a nyaralóhely gondnokának autójával a nem túl közeli kórház felé. Mint később kiderült, műteni kellett a srác kezét, így bent töltötte az éjszakát a kórházban, Dalos Zsuzsa tanárnő pedig vele maradt.

  A vacsora tehát nélkülük került elfogyasztásra, de gondoskodtunk arról, hogy nehogy kárba menjen a már lefőzött étel.

 

2. nap: Split

 

  Erről a napról nem lehet olyan nagyon sokat írni. Reggel természetesen elmentünk Dalos tanárnőért, aki a kórházban aludt, de sajnos ez pont ellenkező irányba volt azzal, ahova mi menni akartunk. Tehát egy jó 3 órás csúszást benyeltünk a kis kitérővel, hogy elmentünk a kórházhoz, elbúcsúztattuk Viktort, akinek a szülei addigra odaértek Putnokról. Így indultunk el Split felé. Miután az aznapi szállásunk Splittől két és félórás buszútra volt, tudtuk, hogy sok időnk nem lesz a városban, de arra azért nem gondoltunk, hogy az egész napot a buszon töltjük nagyjából. Délután 5 után értünk be a városba, ahol keresgéltünk valami olyan helyet, ahol a buszt leparkolhatják sofőreink. Valaki benavigálta őket valószínűleg Split legkisebb utcájába, merthogy beragadtunk a kanyarban. Se előre, a parkoló autók miatt, se hátra, a mögöttünk felsorakozott kocsisor miatt. Így mi maradt a megoldás? A parkoló autók áthelyezése egy számunkra semleges zónába. Az Okosodó markos legényei, köztük természetesen én is, lemásztunk, és jó fél órán keresztül tologattuk, taszajtgattuk, emelgettük a járműveket, némi rendőri, és a helyi alkoholista, de önzetlen bácsitól származó segédlettel felturbózva. Sikerrel jártunk, és parkolóhelyet is leltünk hamarost. Az a jó másfél óra éppen arra volt elég, amit Splitben töltöttünk, hogy megérezzük a hangulatot, milyen is lehetne megnézni a várost jó alaposan, beülni egy jó koktélra (natürlich alkoholmentesre) egy bárba, vagy elmenni egy kis hajókázásra a pálmafákkal díszített part által határolt mélykék színű tengeren. Ezt nem tettük, viszont elmentünk az első McDonald’s-ig, és vissza. Ennyi telt az időnkből. Az amerikai konzumdiktatúrát képviselő gyorsétteremben tett látogatást az idősebb korosztály erősen ellenezte, merthogy mégiscsak valami helyi specialitást kellene inkább, ha már, de nem! Meg is lett az eredménye, kisebb rosszullétek formájában később.

  Tehát a hatalmas spliti városnéző túra után, ami pont arra volt jó, hogy a zsibbadás kimásszon az emberfia lábából, már megint abban a jó kis buszban ültünk, következő szálláshelyünk, Klek felé robogva. Negyed 10 tájban értünk oda, csak nekünk szolgálták fel a vacsorát a túlórázó pincérgyerekek, de azért jóllaktam, hála a jó Istennek. A társaság meglehetősen szanaszét lakott, valakik apartman-házakban, néhányan, köztük én is, szállodai szobában. A vacsora után megállapítottuk elég könnyedén, hogy a szezonnak erősen vége, ugyanis ami létezik bolt, vendéglátóegység, bár, az mind zárva volt. Ez alól talán kivételt képezett egy helyi 14 évesek által látogatott biliárdterem, és egy állítólag Night Clubként (gy.k.: kupleráj) üzemelő, ám diszkóként meghirdetett egység, amiről nyilatkozni nem tudok, mert nem láttam belülről.

 

3. nap: Dubrovnik

 

  Az egyetlen nap, ami tényleg úgy telt, ahogy az egy ilyen kiránduláson elvárható lenne. A reggeli és egy viszonylag gyors szedelőzködés után rövid, alig egyórás buszutat követően érkeztünk meg Dubrovnikba. Egy gyönyörű városkát láthattunk, amelynek igazából csak az óvárosi részéről tudok beszámolni, mert a többi részéhez nem jutottunk el.

  A tengerparti városka óvárosi része egy fallal van körülvéve, amin végig lehet sétálni, bejárva ezzel az egész várost, felülről. De előtte még megtekintettük a 16 oldalú kutat, amelynek minden csapjából forrásvíz folyik, és pár épületet, ami így, vagy úgy, de garantáltan Szent Balázshoz kötődött. De ki is volt a sokat emlegetett Szent Balázs? Ha megölnének se tudnék többet mondani, mint hogy Dubrovnik védőszentje.

  A falon körbejárva a várost, láttunk iskolában lelkesen tanuló fiatalokat, irodai aktakukacokat, ebédet főző háziasszonyokat, és minden nációba tartozó turistákat. Felülről a város látképe szintén gyönyörű, a sok élénk színű tetővel, a börtönnel, meg minden mással, ami a város szerves részét képezi. A fal körbejárása után néhányan mindenképpen enni akartak, de nem akárhol, hanem speciális helyen. Hogy ez mit takar? Kérdezzétek Adriántól!

  Dubrovnik megtekintése után visszatértünk szállásunkra, ahol két teljes éjszakát tölthettünk el, nem is hittük, hogy milyen kellemes, amikor nem kell reggel mindent összepakolni, és sokat cipelni.

  A délután a tengerparton folytatódott, első és majdnem egyetlen alkalommal mártózhattunk meg a melegnek nagy túlzásokkal sem nevezhető vízben. A tenger varázsa mindenkire hatott, még olyanok is a vízbe merészkedtek, akik egyébként soha. Neveket nem említek, a személyiségi jogok védelmére tekintettel. Egyesek vízibiciklit is béreltek, aztán találtak olyan balekokat, akik helyettük pedáloznak. Én is köztük voltam. Bementünk jó messzire, távol a parttól, aztán meglepő módon, valakinek széllel szemben, a nagy hullámokon át ki kellett eveznie. Süni, a nyurga kis erőtlen, ámde annál lustább pajtásunk csak fék volt az eszközön, már bánom, hogy nem hajítottuk azonnal a vízbe. Így a két görög leányzóval, akik váltották egymást a bal oldali hajtányban, kellett kievickélnem a partra. Még jó, hogy fitt és üde vagyok, különben még mindig a nyílt tengeren lennénk!

  A tengerparti partyt ízletes vacsora követte, majd az egyetlen este, amikor összegyűlt a teljes banda, némi vetélkedőre. Az este stílusosan a tengerparton ért véget számomra, ahol néhányan kellemesen beszélgettünk, iszogattunk, a horvát szeszfőzdék legkiválóbb termékeiből válogatva. Mindeközben megünnepeltük Kolea Niki szülinapját, aki betöltötte a 18-at. Hogy a társaság nagyobbik része kivel, hogyan, merre, meddig töltötte az éjszakát, arról csak halovány sejtéseim vannak, de pontos ismeretekkel nem rendelkezem, így nem is fejtegetek a továbbiakban.

 

4. nap: A mostari öreg híd; Nin

 

  Ami kicsit sem öreg, merthogy ’93-ban szétbombázták a harcias szerbek, de ne is szaladjunk ennyire előre.

  Alig pár óra alvás után ébredt az egész társaság ezen a napon, amit csak a gyönyörű időjárás tett elviselhetővé. Azonban nem is tudhattuk még, mi is áll előttünk. Valamilyen oknál fogva valaki úgy érezte, hogy megér a Zadar felé vezető úton egy minimum 3 órás kerülőt az, hogy átruccanjunk Bosznia-Hercegovinába, hogy megtekintsük a délszláv háborúban lebombázott, ám azóta nemzetközi összefogás segítségével újjáépített hidat. (Don’t forget ’93) Nem volt csúnya építmény, és hihetetlen öröm volt belekóstolni az igazi balkán muzulmán világának kis szegletébe, a minden lukból előmászó kolduló gyerekekkel, és az önarcképét áruló hagyományos ruhát és hófehér szakállt viselő bazári árussal, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy megérte ez az élmény, a későbbi sérelmekért.

  Merthogy mindent összefoglalva, a mostari félórás kis sétától eltekintve, reggel 9-től este 7-ig a buszon ültünk. Miközben olyan tengerparti szállodaközpontok mellett haladtunk el, hogy a nyálam csak csorgott. Kint pedig szikrázó napsütés és strandidő tombolt, ebből azonban mi semmit nem élvezhettünk, ugyanis a légkondis buszban „élveztük” az utazás legszebb pillanatait. Este 7 körül érkeztünk meg Ninbe, utolsó szálláshelyünkre. Néhányan megpróbálkoztak a strandolással, de már sötétedett, és hideg is volt hozzá meglátásom szerint, így én ezt kihagytam.

  Az este, a vacsora után egy, a Borsi és Adrián által kifejlesztett hatalmas játékpartyba torkollott, aminek a lényege az volt, hogy ki képes egy adott pénzérmét a betonkocka meghatározott vonalához legközelebb hajítani. Ez a játék le is foglalta a fiúk jó részét több óra hosszán át.

  Miután néhányan gatyatépő súlyú apróval, a többiek pedig üres zsebekkel a játék befejezése mellett döntöttek, páran úgy döntöttük, hogy ugyan nézzük már meg ezt a kisvárost, ha már ott töltünk egy éjszakát. Lesétáltunk a centrumba, és beültünk egy éppen zárni készülő kávézóba, ami a kedvünkért hajlandó volt tovább nyitva maradni kicsit. Megünnepeltük a kirándulás második szülinaposát, Lacikát, aki így most pont 10 évvel idősebb lett Kolea Nikinél, nem igaz?

  A számlával se kellett sokáig bajlódni, mert Borsi volt olyan kedves, és az egész társaságot megvendégelte. Mi ebből a tanulság? Máskor is vele kell menni kávézni. Persze, ha valaki úgy érzi, hogy fontos, hogy sose ő fizessen, mert ugye ez a szemlélet távol áll tőlem nagyon!

  Az éjszaka némi gyilkosos játékba fordult át hamarosan, immáron újra a szálláshelyünkön. Aki nem ismerné, ez egy elméleti, stratégiai játék, nem jár együtt senki felkoncolásával, az áldozatokat másképp szoktuk bemutatni.

 

5. nap: Zadar

 

  Utolsó reggelünkön elindultunk a közeli Zadarba, amit régen még Zárának hívtak, tehát volt idő, amikor magyar területnek minősült. De a történelmi fejtegetésbe nem mennék bele, az nem az én asztalom ezen a fórumon. Zadar egy szintén gyönyörű tengerparti város, ám vasárnap lévén a kirakodóvásáron kívül, ahol a teljesen haszontalan kacatok tömkelegét árulták, semmi hasznosat nem lehetett kapni. Így a szabadidő jelentős részét mi egy hangulatos kis kávézóban beszélgetve töltöttük.

  A helyi piacot nem lehetett azért kihagyni, bátran állíthatom, életem legjobb szőlőjét ettem ott meg.

  Majd fél 1 tájban elindultunk hazafelé. Egy útépítés következtében persze a 8 órás hazaérkezésből semmi nem lett, de fél 11-.re valóban itthon voltunk. Egy kis összetűzésünk is akadt, amikor egy rendkívül szimpatikus középkorú osztrák úr nekiállt velünk kekeckedni, bevágott elénk, ránk fékezett, stb. Az egész persze értelmetlen volt teljesen, mert így is álltunk egy fél órácskát. Próbáltunk bosszút állni, hogy elálljuk az útját, amíg a busz visszaelőzi, de a kedves ember majdnem elütött minket, és egy szintén magyar Suzukit, hogy el tudjon mégis indulni, amikor a forgalom végre megindult.

  Más izgalom nem történt emlékeim szerint.

 

  A kirándulás tehát nagyon jó volt, rengeteget szórakoztunk, beszélgettünk, de lehetett volna jobb is. Például, ha ébrenlétünk 75,5%-át nem egy buszba zárva töltöttük volna. Ez jó tanulság a jövő kirándulásaira nézve, hogy nem biztos, hogy mindent meg kell tekinteni 5 nap alatt, amit lehet, inkább lazábban, többet szórakozva kell előadni a dolgot.

  Így azonban a végtelen buszozások alatt olyan filmművészeti remekműveket tekinthettünk meg, mint a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? (ami nem is annyira rossz azért, Lacika szerintem azóta már meg is vásárolta magának!), az Apafej, a Pusztító, a Közönséges bűnözők, vagy a Buliszerviz.

  Azért bízom benne, hogy mindenki jól érezte magát, aki eljött, és ezen leírás alapján sajnálja, hogy kihagyta, aki nem! A beszámoló korántsem teljes, hiszen csak az én szemszögemből láttatja a történéseket, és csak olyan eseményeket írtam le, amik hirtelen eszembe jutottak, vagy emlékként vésődtek bele az agyamba.

  Másoknak más emlékei és élményei vannak ugyanerről a pár napról bizonyára, írjátok le bátran, és ha jó a leírás, mi ki fogjuk tenni ide, a honlapra.

 

  Ne aggódjatok, kirándulás lesz jövőre is, addig pedig találkozunk minden hónap végén!

 

Budapest, 2004. szeptember 21.

 

 

Kéri Gábor