AZ OKOSODÓ OLASZORSZÁGBAN

avagy

„Tedd már le a fenekedet, mert különben nem megyünk tovább!”


Az Okosodó 2003. évi szokásos őszi kirándulását ezúttal Olaszországba szervezte. A terv sikerességét és helyességét támasztja alá, hogy soha nem látott túljelentkezés volt, és a busz is teljesen megtelt. Egy gombostűt sem lehetett leejteni. 47 résztvevő (2 elnökségi tag, 14 ifi és 31 gyerek) + 2 sofőr alkotta a csapatot. Idén az eddigiektől eltérően sok gyerek jelentkezett az útra, ezért külsősök nem tarthattak velünk.

2003. szeptember 25-én este szép számmal gyülekeztek az emberek a Nyugati pályaudvar parkolójában. A szülőknek szóló búcsúpuszik, és a névsorolvasás után el is tudtunk indulni, az eddigiektől merőben eltérően, kis késéssel.
Mint ez később ki is derült, nagyon jó kis banda gyűlt össze. Voltak néhányan, akik nehezen tolerálható, olykor közösségidegen magatartást tanúsítottak, de az esetek többségében elszórakoztatták magukat, és ez így volt jó, mert szeretjük őket azért, minden hibájuk ellenére. Az éjszaka nehezen telt, alvásra alkalmatlan ülésekben, zötykölődve, hánykolódva. Szerencsére a Volánbusz Rt. legjobb buszainak egyikét biztosította kirándulásunkhoz, ez valamelyest enyhítette a hosszú út kényelmetlenségeit. A két sofőr is szimpatikus volt, egy meglehetősen idegesítő és felesleges mániával megáldva, nem voltak hajlandóak egy centit sem menni addig, amíg mindenki nem ül egy ülésen, hagyományos pózban, nem térdelve. Szigorukat bizonyítandó a 8-as főút kellős közepén képesek voltak féket nyomni, amikor egy kétperces beszélgetést próbáltam állva lebonyolítani egyik kedves utastársammal. Ez kicsit megbélyegezte a nem rövid buszútjaink hangulatát, ugyanis egy baráti társaság ilyenkor szeret összegyűlni, és egymás ölében ülve, vagy a folyosón álldogálva mozgalmi és népdalokat énekelni. De a sofőrök óhaját szeretett és tisztelt elnökasszonyunk is betartandónak gondolta, így a címben említett mondat legalább hatvanszor dübörgött elő az öt nap során a busz hangszóróiból. A tömeges összegyűlést tehát most nem tehettük meg, úgyhogy minden utazás után kifacsart citromként, elgémberedett végtagokkal vánszorogtunk le a buszról.

1. nap: Velence


Valamivel 7 óra után érkeztünk meg kis utazásunk első állomására, Lido di Jesoloba, az első szállásunkra. A Hotel Eden nevezetű hely a nevével ellentétben egyáltalán nem rendelkezett paradicsomi tulajdonságokkal, de a hely szépsége és hangulata feledtette az egyéb kellemetlenségeket, mint például hogy zuhanyzás közben kizárólag a bidében lehetett elérni, hogy a kizubogó víz közvetlenül testünket érje, annyira kicsi volt a helyiség. De hol volt még a zuhanyzás, hiszen reggel még csak a recepcióig jutottunk, a szobák ugyanis csak délutántól álltak rendelkezésünkre. Tehát egy gyors reggeli és kisebb cicamosdás után indultunk is a hajóhoz, ami vitt minket Velencébe.
A Szent Márk (S. Marco) tér fantasztikus és világon egyedülálló hangulatát hamar felfedezhettük. Engem személy szerint nem hoz lázba a kb. 250 000 vánszorgó, néha fel-felszálló galamb látványa, és a teret elborító guanó sem lelkesített be igazán. A turisták hihetetlen butaságának, és a helyiek üzleti érzékének köszönhetően a végtelenségig ellustult és felhizlalt galambok az emberekre mászva várják az árusoktól 1 euróért megvásárolt csemegét, amit a legnagyobb örömünkre akárhonnan, akár az ember fejéről is hajlandóak leenni, ahogy ezt Tádé is megtapasztalhatta. A Szent Márk téri dóm, a Doge-palota, valamint a hozzá tartozó börtön megtekintése után kisebb csoportokra oszolva tettük magunkévá a kockaköves utcákat. A csoportok (többnyire 3 ifi, 6 gyerek) végig ebben a felállásban járkáltak szabad program idején. El is indultunk tehát felfedezni a várost. Rövidesen sikerült elérnünk azt, hogy egy omladozó vakolatú, légkalapács hangjával romantikussá varázsolt hátsó udvaron, ami egy pizzériához tartozott, elkölthettük eddigi életünk egyik legdrágább, ám annál kevésbé tápláló, valamint nem is túl jóízű ebédjét. A könnyebb számolhatóság kedvéért magyar forintra átültetett ebéd a 7 fos ebédelő csoportnak közel 25 000 forintjába került, ebből Endre Lacika 23 Eurós, azaz közel 6000 forintos állítólag grillcsirke (de szerintünk biztos, hogy galamb) ebédje volt a legfigyelemreméltóbb. Azért Róder Miki, és szerény személyem fejenként 21 Eurós lasagnénak nevezett trutyija sem volt elhanyagolható. Az se járt jobban, aki csak kólázott, mert mindezért 5,5 Eurót kellett kifizetnie. A számla fizetésekor szembesülhettünk azzal is, hogy az olaszok a szerintük elvárható (12%-os) borravalót szervízdíj, illetve terítékdíj formájában beépítik a számlába, viszont ezt az étlapon nem mindenhol tüntetik fel. Azért láttunk gyönyörű dolgokat is, ezeket remélhetőleg a honlapra felkerülő csodás fotók fel fogják tudni idézni.
A nap felelőse, Bíró Dénes jó munkát végzett, és megalapozta a kirándulás jelszavát azzal, hogy felhívta a figyelmet a háborúellenes, szivárványszínű zászlóra, amire a „PACE” felirat van ráírva. Innentől kezdve örök cimborájával, Adriánnal, egy ötnapos vetélkedőt kerekítettek, melynek célja, hogy ki talál több ilyen zászlót az erkélyeken, ablakokon, stb. Mindezt persze úgy kellett kivitelezni, hogy a másiknál hamarabb, illetve jóval hangosabban vegyék észre. Ezt tolerálni nem lehetett, főleg amikor egy kimerítő nap után, vagy egy kevés alvással eltöltött éjszakát követően a fáradt utazó a buszban próbálta kicsit pihentetni szemeit. Ilyenkor a versengő páros egymást túlkiabáló harsogása ébresztette őt minden második percben. Sajnos emiatt nemegyszer elszabadultak az indulatok. A vetélkedő végére, azt hiszem, összesen kb. 170 zászlót sikerült összeszámolniuk, és a társaságot is sikerült jó alaposan lefárasztaniuk.
Lido di Jesolo a holtidőszak ellenére csodálatos volt. Hangulatos utcák és fantasztikus tengerpart. Meg kell említsem a legkeményebbeket, akik a 17 fokos levegő és még ennél is pár fokkal hidegebb tenger ellenére is megfürödtek a tenger habjaiban. A kis, négyfős társaságot (Pogonyi Zsófi, Róder Miki, Kéri Zoli, Kéri Gábor) hülyeségben csak a két görög lányka, Maca és Nati tudták felülmúlni, akik mindezt ruhában tették meg.
A szokásos esti „gyilkosos” csata első fordulójáról nem tudok beszámolni, mert kisebb nézeteltérések miatt ezen nem vettem részt.

2. nap: Ravenna, San Marino


Reggel korántsem kipihenten, ám hatalmas kalandvággyal ébredtünk, amit a nap első célállomása, Ravenna hamar lelohasztott. A csúnyának nem nevezhető, viszont teljesen jelentéktelen városka nem nyerte el senki tetszését, viszont rengeteg időt töltöttünk el itt, véleményem szerint teljesen feleslegesen. Sikerült, Tádénak köszönhetően, helyi viszonylatban hihetetlen olcsón, ám annál finomabbat ebédelnünk egy helyi kis étkezdében, így megkóstolhattuk, milyen is az igazi olasz házi lasagne. Az itt töltött órák további része értelmetlen ücsörgéssel telt. Viszont a városban eltöltött órákat kissé megszépítette, hogy Szabó Zsuzsi, a város felelőse minden fontosnak gondolt információt a tudomásunkra hozott a helyről. Hozzá kell tennem, hogy megint Zsuzsi volt az, aki a legtöbbet készült, az összes meglátogatott város térképét sokszorosította, és kiosztotta érkezéskor. Nélküle el is vesztünk volna…
A nap másik célállomása, San Marino mindenkinek hatalmas élményt okozott. A kis, független városállam megőrizte középkori hangulatát, ám az igényeknek megfelelően mai boltok mai kínálatával van feltöltve. A lejtős, girbe-gurba kis utcáknak hihetetlen hangulata van. A vámmentes övezet előnyeit kiélvezve kedvező vásárlási feltételek is adottak az idő kellemes eltöltéséhez, így a rendelkezésünkre álló összesen másfél óra semmire sem volt elég. Az est fénypontja a 2-3 órásra becsült, de végül 5 és fél óráig tartó utazás volt, amely a következő szálláshelyünkre vitt. A szerpentinen zajló, szerintem kifejezetten élvezetes utazás során a társaság fele kishíján viszontlátott mindent, amit aznap elfogyasztott, és a beiktatott kis pihenő is azzal telt, hogy megpróbálták elérni, hogy a feltörni készülő táplálék megmaradjon rendeltetési helyén, a gyomorban. Végül éjjel fél 1-re sikerült megérkeznünk Montecatini Termébe, ahol egy gyors éjszakázást ejtettünk meg össze-vissza. Nagy buli, vagy bármi más részemről legalábbis nem volt, mert erőmből csak egy gyors zuhanyzásra futotta, aztán szédültem is az ágyba.

3. nap: Pisa, Firenze

Reggel arra ébredtünk, hogy egész Olaszországban nincs áram. Én máig se tudom, mi okozta, de az olaszok reggel 6 órától kezdve üvöltöztek, ahogy a torkukon kifért, így sok alvás nem volt. A reggeli kávéról, teáról és még a fürdési lehetőségről is le kellett mondanunk. Valakinek ez nem okozott gondot, mert egyébként se szeret fürdeni, de voltak, akik kénytelenek voltak izzadtan, koszosan elindulni a következő város felé. A dolog egyetlen előnye az volt, hogy a szállást így gyorsan el tudtuk hagyni. A nap első állomása a pisai ferdetorony volt. A kisváros egy teljesen jelentéktelen olasz városka lenne, iszonyatosan nagy mázlijuk van, hogy az a torony pont ott dőlt meg, ezzel világhírűvé téve a helyet. Bemenni nem tudtunk, de hihetetlen mennyiségű kacatot vásárolt a társaság, amit az árusok pofátlanul magas árakon sóznak a vásárlókra. A buszparkolóban afrikai bevándorlók próbálták a Rolexhez megtévesztésig hasonlító óráikat eladni nekünk, de nem volt jó napjuk. A toronytól visszafelé kellemesen eltévedtünk (gyalog), így akaratunkon kívül is meggyőződhettünk róla, hogy a tornyon kívül felesleges lenne itt bármit is megnézni. Röpke 1 óra késéssel érkeztünk vissza a parkolóhoz, és indultunk el a nap másik célja, Firenze felé. A világ szerintem egyik leggyönyörűbb városára méltatlanul rövid idő, mindössze 3-4 óra jutott. A nap felelőse, Vincze Gabi fáradságot nem kímélve készült fel a város történelméből és nevezetességeiből, ám ezekből végül sajnos csak édeskevéskét láthattunk saját szemünkkel. Láttuk a szép kis utcákat, a hangulatos házakat, és a Fáy utcai kínai piachoz képest is hihetetlen mennyiségű és minőségű gagyit kínáló piacot. A fagyi és a tészta nagyon jó volt, de utazásunk célját, a hatalmas dómot és az Uffizi képtárat nem tudtuk megnézni, amit bánok nagyon. Adrián és Dénes éppenhogy csak elérte az induló buszt, nem kellett sok, hogy vonattal kelljen utánunk jönniük. A mentségükre szóljon, hogy az Adrián édesanyjának szánt ruhát cserélték szebbre.
Az éjszakát Ferrarában, egy hipermarket parkolójában felépített szállodában töltöttük. Amilyen viccesen hangzik ez, annál jobb volt a szálloda. Mágneskártyás zár, Internet-hozzáférés a hallban, légkondicionált, színestévés szobák és tiszta, kulturált környezet. Ezek szolgálták kényelmünket. A közelben lévő pizzériában a kirándulás legfantasztikusabb vacsoráját költöttük el, melynek keretében megünnepeltük Blesa Patrícia 16-ik születésnapját is. Az estét egy izgalmas „gyilkosos”-játékkal zártuk, amiből kiderült, hogy ha Bognár Peti véletlenül gyilkos, akkor 35 percet képes folyamatosan beszélni, és nem lehet lelőni. Az is kiderült, hogy ha Tádé fáradt, könnyen ingerültté válik, és jobb hagyni, hogy elmenjen aludni.

4. nap: Ferrara, Verona


A reggel, főleg egy olyan evésközpontú ember számára, mint amilyen én is vagyok, csodálatosan indult. Svédasztalos, minden igényt kielégítő reggeli fogadott minket, szendvicsekkel, müzlivel, joghurttal, felvágottakkal, sajttal, rántottával, gyümölcssalival és sütivel. Sajnálom, hogy nem voltam képes többet enni, de így is három elefánt napi adagját lapátoltam magamba.
A reggeli indulás az egyre fáradtabb társaság és a bőséges reggeli miatt kicsit lassabban sikerült, mint szokott. Szerencsére első célállomásunk, Ferrara nem volt messze, viszont sok érdekességet sem hordozott magában. Megnézhettünk egy templomot, amelyben egy ember valamiért egy hatalmas homokhalmot sepregetett odébb, már soha nem tudjuk meg, miért, és láthattunk kővel kirakott utcákat is, amiknél azért valljuk be, láttunk már szebbet. Végre valahova be is mentünk, megtekinthettünk egy kiállítást, Edgar Degas és barátai festményeiből. Volt szerencsém Lehóczky Judittal körbejárni a kiállítást, és mindkettőnk közös véleménye szerint Degas képeinél Giuseppe de Nitti festményei sokkal szebbek voltak.
A városban Pocsai Zsuzsa játszotta az idegenvezető szerepét, a lehetőségekhez képest igen ügyesen. Érdekességként meg lehet még említeni, hogy itt a többség biciklin, vagy esetleg robogón közlekedett, más említésre méltó nem volt.
Verona, a szerelmesek városa (vagy az Párizs?). Ez volt utolsó állomása kis kiruccanásunknak. Sajnos itt se tölthettünk el túl sok időt, mert valamiért egy hegytetőről akartuk eleinte megtekinteni a várost ahelyett, hogy a centrumban kezdtünk volna, és el kellett telnie majd egy órának, mire belátták vezetőink, hogy lehetetlent akarnak. De addigra el is tévedtünk. Így itt se tölthettünk el túl sok időt. Megtekintettük a megmaradt és mai napig üzemelő amfiteátrumot, ami számomra maradandó élmény lesz, még sose láttam ilyet. A műanyag, felhajtható üléssel rendelkező székek kicsit rontották az összképet, de a hangulat így is egyedülálló volt. Ezután megnéztük Júlia erkélyét, ahol a kis csoportok képviselői előadhatták saját verziójukban a Rómeó és Júlia rövidített változatát. Itt meg kell említsem Lehel András (Süni) teljesítményét, aki az egyetlen igazán élvezhető produkcióval örvendeztetett meg minket. Az alig egyórás szabadprogram csak arra volt elég, hogy elhatározzuk, ide még visszatérünk egyszer. Külön meg kell említsük Pogonyi Zsófit, aki szépen felkészült a város nevezetességeiből mint a nap idegenvezetője.
Utolsó esténket Domeglaraban töltöttük, ami sajnos igencsak a városon kívül esett, és hiába gyalogoltunk 5 km-t, nem sikerült nyitva lévő éttermet találnunk. Sikerült ez viszont elnökasszonyunknak, aki éhező és a sok gyaloglástól kifáradt társaságunknak örömmel ecsetelte az éppen elfogyasztott lópörkölt csodás ízét. Nem sikerülhet minden, de legalább egy jót sétáltunk. Az estét egy minden eddiginél izgalmasabb gyilkosozással zártuk, a tizennyolc fős játékostábor ugyan összesen két játékot tudott lejátszani, de ez is sok tanulságot hordozott magában. Róder Miki kikiáltotta magát zseninek, és a második kör után megnevezte a három gyilkost. Aztán később, mikor az elmélete teljesen szétesett, kicsit kisebb lett a szája, de ez nem vette el a kedvét újabb és újabb elméletek felállításától, hiába mondott csődöt mind. Fő az önbizalom. Az is kiderült sajnos, hogy nem tudok rendesen érvelni, mikor gyilkos vagyok, a lámpalázam, és a hosszú, összetett mondataim miatt kialakuló kavalkád ugyanis pillanatok alatt elárul. Ezt Lacika lesújtó pillantásai, és „Most kinyírtad magad, tudod?” – típusú mondatai sem könnyítették meg. Az éjszaka kellemetlenségei közé tartozik, hogy akaratunkon kívül megzavartuk Bánkuti Zsuzsa legszebb álmát, aki ezt érthető okoknál fogva nem vette túl jó néven. Azért, így utólag elárulhatjuk, az iszonyatosan izgalmas játékot azért befejeztük, suttogva, az épület alagsorában.

5. nap: Irány hazafelé!

A napot a hazajövetel töltötte ki. Egész nap a buszon ülhettünk, szigorúan az ülésben, nagyobb mozdulathalmaz megtétele nélkül. Nem volt könnyű, de valahogy eltelt az idő. Te jó ég, még Bëlgát is hallgattam!!! A Csibefutam című animációs csoda is segített nekünk felgyorsítani az időt.
Fél 11-kor, a Nyugatinál könnyes szemmel búcsúztunk egymástól, hisz annyira jól éreztük magunkat. Nem baj, lesz még kirándulás máskor is.

Az ötnapos kiránduláson 2870 km-t tettünk meg busszal, és legalább 20-at gyalog, megnéztünk 8 várost, kipróbáltunk 4 szállodát, és megkóstoltuk, hol a legjobb a pizza a meglátogatott városok közül. Azt hiszem, az Okosodó eddigi legnagyobb vállalkozásnak induló kirándulása jól sikerült, és mindenki jól érezte magát. Az itt leírtak, és a többi résztvevő emlékei mellett remélhetőleg a honlapon található fényképek is segítenek megőrizni és illusztrálni a kalandjainkat.

Kéri Gábor
2003. október 1.