Ibi mamaBánkuti ZsuzsannaCsillag Ferenc

Sarlósné Bánhegyi Lídia  • Pósa LajosAgárdi BendegúzArató Gergely

 

„Körülnéztem, pusztaságot és érdektelenséget tapasztaltam”

…és Ibi mama megálmodta a Csillebérci Okosodót

Biró Ferencné (szül.: Gál Ibolya)

Születési időpont: titok, hiszen mindig fiatal marad
Iskolái: Teleki Blanka Kereskedelmi Szakközépiskola
Eötvös Loránd Tudományegyetem, magyar-történelem-filózófia szakos diploma
Tanári pályájának állomásai:
1957-1968. az V. kerületi Szemere Bertalan fiú általános iskola
1968-1993. Eötvös József Gimnázium
1968-1993. Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető történelmi szaktanácsadója
Lakóhely, telefon: mindenki ismeri
Foglalkozása: középiskolai tanár
Kedvenc időtöltése: Csillebérc
Kedvenc virága: szegfű
Kedvenc színe: a vörös és árnyalatai
Kedvenc dala: a gyerekek szerint „A börtön ablakába…”
Életfilozófiája: fő az optimizmus
Kedvenc tulajdonsága a gyerekeknél: őszinteség
Kedvenc tulajdonsága a felnőtteknél: megbízhatóság
Amit nagyon utál: grízes tészta
Amit nagyon szeret: a rántott csirke és minden ami hizlal


- Biró mamából mi váltotta ki a tábor létrehozását 1991-ben?

- A rendszerváltás vesztesei a gyerekek és az öregek voltak. Körülnéztem, pusztaságot és érdektelenséget tapasztaltam. Megszűntek a régi táborozási lehetőségek, az ifjúsági szervezetek. Mivel én tanár vagyok, és a tanulástechnika tanításához is értek, néhány barátommal elhatároztuk, hogy csinálunk egy tanulmányi tábort Csillebércen. Az első tábor résztvevői az MSZP-s barátaink gyerekei közül, valamint azok barátaiból kerültek ki. Körülbelül nyolcvan gyerek jött össze. Az ifik a szocialista Korányi tanárnő, illetve az én tanítványaim voltak. Az első tábor - tíz napra - még 500 forintba került. Minden gyermek táborozását 500 forinttal támogatta az MSZP. Az első táborban nyolcvan, a kilencedikben már 340 táborozó vett részt. Mindezt propaganda nélkül sikerült megvalósítani, hiszen a tábort a gyerekek szervezik, szájról szájra jár a híre a táborozók és a szülők között. Érdekes, hogy egy-egy táborozó a következőévben elhívja például az unokatestvérét is, aki vidékről jön és onnan egy idő után a táborozók egy újabb csoportja jelentkezik. Így alakultak ki „okosodós” csoportok Baján, Kisvárdán, Kecskeméten, Sárszentmihályon és környékén.

- Miért pont Csillebércet választották a tábor helyszínének?

- A táborhely mindig Csillebérc, mert csak itt tudunk egyszerre lehetőséget biztosítani a sportolásra és a tanulásra. Az első tábor olyan jól sikerült, hogy a gyerekekkel havonta találkoztunk és ott határoztuk el, hogy egyesületet alapítunk. A neve pályázat eredménye: Okosodó. Hogy miért Csillebérci? Mert itt tartjuk a tábort, és így valami kedvezményhez is juthatunk Csillebércen.

- Mit gondol Ibi néni, meddig fog létezni az Okosodó-tábor?

- Remélem még legalább tíz év van benne.

- Milyen érzés, hogy az egykori táborozók, illetve ifik ma már felnőtt emberek, némelyikük már családot is alapított? Egy egész generáció nőtt fel az Okosodó táboraiban.

- Természetesen jó érzés, hiszen a mai ifik többsége általános iskolás vagy középiskolás volt, amikor először táborozott velünk. Most pedig tanárok, orvosok, matematikusok, közgazdászok vagy az élet más területén dolgoznak aktívan.

- Minek köszönhető, hogy két tábor között is megmaradt az a „törzsgárda”, amely meghatározó volt az egyesület életében? Ez a csapat jelentette évről évre a folytonosságot. Hogy sikerült tíz éven keresztül egybetartani ezeket a fiatalokat?

- A kezdetekben minden évben kétszer voltunk külföldön és kétszer hazai kiránduláson. Ezek a kirándulások jelentették az évközbeni kapcsolatot a táborozók között. Ez a rendkívül pozitív folyamat azzal zárult le, hogy privatizálták a közüzemi vállalatokat, s így már nem tudtunk térítésmentesen autóbuszhoz jutni. A kirándulások önköltsége a csillagos égig ment fel, a mi közönségünknek ez sajnos drága. A legutóbbi kirándulást is csak azért tudtuk megszervezni, mert a büszköltséget támogatóink állták.

- Tíz év alatt érezte-e úgy, hogy nem csinálja tovább?

- Nem. Csak azzal törődtem, hogy legyen elég fiatal körülöttem, hogyha egyszer abbahagyom, legyen aki átvegye a tábor szervezését. Olyan fiataloknak kívántam átadni, akik velem csinálták végig a tábort, s magukba szívták azt a szellemiséget, amit én képviselek.

- Van-e olyan tábor, amelyre különösen szívesen emlékszik, vagy éppen fordítva: nagyon kellemetlen élményei vannak vele kapcsolatban?

- Mindegyik táborban volt olyan, aminek örültem, amire szívesen emlékszem vissza, s mindegyikben volt olyan, ami nagyon bosszantott. Az igazság az, hogy összemosódnak a táborok. Ez egy végtelen folyamat már, s nem tudja az ember melyik táborban történt egy-egy mulatságos eset. Például előttem van, amikor a Nyuszit a lányok szobájában találtam, de hogy mikor történt, arra már nem tudok visszaemlékezni. Egyetlen gyereket küldtem haza a táborból a tíz év alatt, de hogy mikor, s miért, már nem rémlik. Arra is emlékszem, amikor beküldték hozzám a kicsiket büntetésből, mert köpködtek. Az volt a büntetésük, hogy egész délelőtt a szobámban kellett lenniük. Másnap már maguktól jöttek, hogy büntetésbe vonuljanak.

- Milyen pedagógiai elvet vall?

- Az én elvem az, hogy mindig a gyereknek van igaza, akkor is ha nincs. Sőt, nekem még az igazat is el lehet mondani, mert azt is elhiszem. Ez egy nem mindenki által elfogadott pedagógiai elv, de az én szigorúságom pontosan megfelel a gyerekek értelmezése szerinti szigorúságnak. Haragtartó pedig végképp nem vagyok. Lehet, hogy két perccel előtte még üvöltöttem, de utána már nem tudom, hogy miért volt mindez. S ami mellett következetesen kitartok: egy hibáért csak egy büntetés jár. És mindig tudnia kell a gyereknek, miért kapta a szemrehányást.

- Mit szeret a táborban?

- A szellemiségét, amely olyan, amilyet én szeretek. A gyerekeket szerető tábor, nem olyan, mint egy iskola. A gyerek érdeklődését figyelembe veszi, ők választják ki a programokat, amelyek érdeklik őket. Nagyon szeretek tanítani, komoly kihívás számomra nyáron, jó időben olyat csinálni, amely leköti a gyerekek figyelmét, ezt tudom élvezni. Nagyon kedvelem a tanár-diák viszonyról szóló vitákat is. Emlékszem, mennyire könyörögtem - amikor a gyerekek már a huszonhetedik tanári rossz tulajdonságot sorolták -, hogy hagyják abba. Szeretem az esti diszkókat is. Sokszor csak úgy megállok a gyerekek között, s nézem hogyan táncolnak, mulatnak. Ők is ismerik a dalaimat, s tudják, hogy mennyire nem szeretem „A börtön ablakába…” kezdetű nótát. A tíz év alatt már megszoktam, hogy cukkolnak vele, de arra is rájöttem, hogy jobb, ha inkább velük együtt éneklem a dalt. Minden tanárunk munkájára büszke vagyok továbbá, s különösen arra a tevékenységre, amit Pósa Lajos végez táborunkban. Ezt a tábor értékjelzőjének tartom.

- Az én emlékezetem szerint az 1994-es tábor volt az, amelyikben az „ősifik” végképp felnőttek. A következőévtől már önállóan szervezték a tábort. Az átmenet nem volt mindig konfliktusmentes, hiszen a tanárok és az ifik némely dolgokban másként gondolkodtak. Ibi néni erre hogyan emlékszik vissza?

- Az egyik fő vitapont az volt, van-e joguk az ifiknek tovább fennmaradniuk, mint a gyerekeknek. Azt nem állítom, hogy a táborban nincs helye az éjszakázásnak, de aki hajnalban nem alszik, abból az következik, hogy nappal fog aludni, vagyis nem tudja jól elvégezni a munkáját, használhatatlan lesz aznap. Ha ez huzamosabb ideig megy, akkor az a tábor rovására mehet. A másik „komoly” problémám az volt, hogy az ifiszobákban irtózatos nagy rumli volt. Kérdem én: ha náluk nincs rend, akkor milyen alapon járkálnak ok reggelenként szobaszemlére a gyerekekhez? Hát ilyen nagy súlyú nézeteltérések voltak a tanárok és ifik között!

- 1999 őszén az Okosodó is a Fiatal Baloldal együttműködő partnerszervezete lett. Mi motiválta ezt a lépést?

- A tábort a szocialista párt pedagógus tagozata szervezte az első perctől kezdve, így hát természetes, hogy szívünk a baloldalon dobog. A Fiatal Baloldalhoz mint együttműködő partnerszervezet csatlakoztunk. Tehát megőriztük a teljes függetlenségünket, szervezeti különállásunkat. Az idén egyébként újra elnyertük a közhasznú társaság bejegyzést. Az együttműködés abban merül ki, hogy minden gyermekeket érintő dologban tapasztalatot cserélünk, az ifik résztvesznek a FIB rendezvényein és hozzák a jó tapasztalatokat. Idén nyáron, mint a FIB partnerszervezete, tőlünk is utazhattak fiatalok Malmobe, a Szocialista Fiatalok Internacionáléjának (IUSY) világtalálkozójára. Úgy gondolom, életre szóló élményben volt részük.

- 2000-ben volt az Okosodó tizedik, jubileumi tábora. Ibi néni úgy döntött, megválik az elnöki tisztségtől. Elfáradt?

- Tíz évben gondolkodtam. Amikor elkezdtem, úgy véltem: ha tíz évig működik egy szervezet, akkor az már a későbbiekben is működni fog. S tíz év különben is egy kritikus időpont minden szervezet életében. Nincs ez másképp nálunk sem.

- Hogyan foglalná össze az elmúlt tíz év munkájának eredményét?

- A legnagyobb eredmény, hogy minden nehézség ellenére még létezik az Okosodó!

- Mit kíván a tábor új szervezőinek?

- Jó kedvet. Anélkül ezt a tábort nem lehet csinálni. Nyögvenyelősen, kényszerből lehetetlen tábort szervezni. Úgy kell hozzá állni minden évben, hogy „jaj de jó, megint itt van a tábor!”. Élvezni kell a gyerekek társaságát. Nagyon sokszor azon vettem észre magam, hogy csak állok a gyerekek között és nézelődök. Nem mondom, hogy mindig tetszik, amit csinálnak, de legalább megpróbálom megérteni, mit miért tesznek. Szoktam néha morogni is, ha valamivel nem értek egyet.

- Miként kíván résztvenni a jövőben a tábor életében?

- Segítek amiben tudok, de elvárom a beleszólás jogát.

(2001 tavasza)

SZP

 

„Együtt csinálunk valamit, ami nem kötelező”

Bánkuti Zsuzsanna
1976. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Természettudományi Kar, matematika-fizika szakos tanári diploma
1976-1990. Budapest, Dózsa György Gimnázium, matematika-fizika szakos tanár
1990-1996. Budapest, Dózsa György Gimnázium, igazgatóhelyettes
1996-tól Országos Közoktatási Intézet, az érettségi reformjának kidolgozásában munkálkodik, kiemelt figyelmet szentelve a fizika tantárgynak

- Hogyan került kapcsolatba az Okosodóval?

- Nagyon régóta ismerem Ibolyát, hiszen fiának gimnáziumi osztálytársa voltam. A rendszerváltás után Ibolya úgy érezte, tennie kell valamit azért, hogy a gyermekek újra táborozhassanak. 1990-től ugyanis megszűntek a korábbi lehetőségek, az iskolai táboroztatások. Olyan ismerősöket, barátokat keresett, akik lennének olyan „örültek”, hogy saját nyári szabadidejüket feláldozva tíz napot ingyen tanítsanak egy táborban. Az ötlet 1990-ben született, az első tábor azonban 1991-ben valósult meg.

- Mely tényező volt az, amely éveken át nem engedte elszakadni az egyesülettől?

- Egyrészt az, hogy imádok táborozni, hiszen már egészen fiatal korom óta táborozok. Kezdtem a KISZ-táborokban, később pedig a gimnáziumban én voltam az a tanár, aki a nyári táborokat szervezte és lebonyolította. A másik fontos tényező Ibolya személye. Ha nem ő kér meg a tanításra, akkor lehet, hogy csak egy-két táborban vállaltam volna ezt az áldozatot. Amikor kiderült, hogy az ötlet életképes és több éven keresztül jól működik, akkor úgy döntöttem: ha szükség van rám, nem hagyom ott a tábort.

- Miben látja az Okosodó jelentőségét, mennyiben nyújt egyfajta pluszt ez a tábor más táborokhoz képest?

- Ez egy olyan tábor, amelyben néhány ember megfeszített munkája ellenére meglehetősen spontán alakulnak a dolgok. A rugalmas szervezés a jellemző, a tábor életét úgy lehet alakítani, hogy az a résztvevők „szája íze szerint” történjen. Óriási varázsa az Okosodó táborának, hogy van a táborozóknak egy visszatérő köre, a törzsgárda, akik minden évben újra eljönnek Csillebércre. Fontosnak tartom, hogy évről évre nem kétszáz „vadidegen” emberrel kell újrakezdeni a munkát. A folytonosság az, ami nagyon meghatározó a tábor életében.

- Vannak-e olyan személyes élményei - úgy kellemes, mint kellemetlen -, amelyek különösen emlékezetesek maradtak számára?

- Nagyon könnyen elfelejtem mind a kellemes, mind a kellemetlen dolgokat. Nem vagyok egy „rágódó” típus. Egy-egy táborból is csupán az marad meg, hogy összességében jó volt vagy nem. Az egész tábor hangulata, az együttlét ami nagyon tetszik a táborban. Együtt csinálunk valami olyat, ami nem kötelező. Bárki bármikor mondhatná, hogy „viszlát gyerekek, nem csinálom tovább”. Mégis minden évben újra összejövünk, hogy önkéntesen jól érezzük magunkat. Az egyes táborok nagyon egybemosódnak számomra, talán a kerettörténetek azok, amelyek némi orientációt nyújtanak, hogy melyik „sztori” mikor történt. A legemlékezetesebb tábor - köszönhetően a jó kerettörténetnek - a „maffiás tábor” volt, amikor is minden csoport egy-egy olasz „családot” alkotott.

- Mely kollégákra és táborozókra emlékezik szívesen?


- A tanárok nagy zömével elég jó kapcsolatban vagyok. Ritkán van olyan, hogy nem bírok elviselni valakit. Mondhatnám azt is, hogy a tanárok tekintetében jól működött a „természetes kiválasztódás”. Az ifik nagy részét is határozottan kedvelem. A táborozók köréből a középiskolás korosztály az, amelyik igen közel áll hozzám.

- Szakmailag mennyire tartja hatékonynak a táborban folyó oktatást?

- Ha szakmai szempontból akarom értékelni a fizika oktatását a táborban, külön kell választanom a táborozók három korosztályát. Az alsó tagozatosoknál határozottan jó színvonalú az oktatás, hasznos ismereteket sajátítanak el a gyerekek. A felső tagozatosok oktatásáról nem igazán tudok mit mondani, mert én csak a kezdeti táborokban tanítottam ezt a korosztályt. Szerintem „tanár- és témafüggő”, hogy milyen az adott táborban egy-egy tantárgy oktatása. Az éppen „aktuális” tanári gárdától függ, hogy az egyes táborokban mennyire lesz hatékony az oktatás. A középiskolás korosztály az „kemény dió”. Úgy érzem - sokévi kísérletezés után - sem találtuk még meg a legmegfelelőbb formáját az oktatásnak ennél a korosztálynál. Eredetileg ugyanis a tábor a felső tagozatos gyerekeket célozta meg; az első két tábor még középiskolára felkészítő tanulmányi táborként volt meghirdetve. Később azonban a gyerekek annyira szívesen tértek vissza a táborba, hogy kialakult a középiskolás korosztály is, akikkel szintén „kezdeni kellett valamit”.

- Ön szerint volt-e olyan érezhető „törés” az Okosodó életében, amely teljesen új helyzet elé állította a szervezőket?

- Az mindenképpen az volt, hogy három külön korosztály alakult ki, s a három altábor talán túlontúl is külön életet élt. Ezért tartottam jónak a „maffiás” kerettörténetet, mert annál úgy érzem, hogy sikerült olyan feladatokat kitalálni, amelyek mindhárom korosztálynak szóltak. Kevésnek találom az olyan szabadidős programokat, vetélkedőket, amelyeknél a gyerekek ötletességére, kreativitására van szükség. Ennek pótlására is találtuk ki az utóbbi években Várnagy Józsival a „Show-hajtás” című vetélkedőket, ahol a különböző feladatok megoldásához szükség van az önálló gondolkodásra is. A jól kitalált keretjátékok nagyon sokat jelentenének.

- Milyen tervekkel és reményekkel vállalta el idén az elnökséget, miután Ibi néni lemondott? Felülmúlható-e egyáltalán Ibi néni munkája?

- Abból a szempontból nem, hogy Ibolya tényleg nagyon sokat dolgozott a táborért. Minden szabadidejét annak szentelte. Az volt a jellemző, hogy pár ember szervezte aktívan a tábort, s azok közül is Ibolya volt az első számú szervező. Pontosan ezen szeretnék változtatni a jövőben, hogy megkönnyítsük egymás dolgát is. El szeretném érni, hogy minél többen kapcsolódjanak be a tábor tényleges előkészítésébe és az évközbeni programok szervezésébe, s ne két-három ember szakadjon meg a munkában. Fontosnak tartom, hogy legyen egy nagyon jó kerettörténet, amely meghatározza az egész tábor hangulatát. Hogy miért vállaltam el az elnökséget, s miért pont rám esett a választás? Talán mert a kezdetektől segítem a tábor munkáját, és Ibi nem vállalta tovább a vezetést. Ha kora és egészsége engedné, akár százhúsz éves koráig is szervezné a tábort, s természetesen ugyanilyen lendülettel. Úgy gondolom, jobbnak látta így előkészítve és folyamatosan átadni a vezetést, mintsem egy hirtelen bekövetkező betegség miatt, kapkodva. Engem személy szerint meglep viszont Csillag Ferenc döntése, miszerint ő is visszavonul a tábor életéből.

- Milyen reményeket fűz a klubhelyiségekhez? Mennyiben segítheti a klub a Tanárnő által is hangsúlyozott évközbeni összetartást a táborozók között?

- Két hetenként szeretnénk találkozni a klubhelyiségekben. Óriási bulikat most sem leszünk képesek rendezni, de kisebb összejövetelekre alkalmasak lesznek a helyiségek. Mindenképp azt várom a helyiségektől, hogy biztosítsák a lehetőséget a folyamatos kapcsolattartásra. Szintén egy ilyen kezdeményezés volt Rócza Gábortól az „e-mail-iskola” ötlete. Ez azt jelenti, hogy az ebben részt vevő gyermekek e-mail formájában kapnának bizonyos kérdéseket, feladatokat, amelyeket szintén e-mailen lehetne megválaszolni az „iskola” tanárának.

- Mit gondol, meddig lehet életben tartani az Okosodó-tábort?

- Ez szerintem elhatározás kérdése. Ha egy bizonyos idő - mondjuk tíz év - eltelte után mindenki úgy gondolná, hogy „rendben, vége, hagyjuk abba!”, akkor természetesen megszűnne. Addig azonban, míg többen úgy gondolják, hogy örömüket lelik abban, hogy az Okosodóban táborozhatnak, biztosan lesz tábor. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy az egész Okosodó lényege abban rejlik, hogy sok ember csinál együtt valamit, ami abszolút nem kötelező.

(2000 ősze)

SZP

 

“Mindenki mindenkit ismert, s ez nagyon vonzó volt számomra”

Csillag Ferenc (1952.)
1977. Szeged, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, magyar-ének-zene szakos tanári diploma
1992. Budapest, Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola
1986-1996. Újpest, Viola Utcai Általános Iskola, igazgató
1996-1998. Terézvárosi Önkormányzat, Tanügyi Iroda vezetője
1999-től a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető szaktanácsadója, országos tanügy-igazgatási szakértő

- Hogyan emlékszik vissza az Okosodó kezdeti éveire? Mi motiválta a tábor létrejöttét?

- A rendszerváltozás szülte az ötletet. Ibolyával ketten kezdtük el szervezni a tábort. 1990 után úgy éreztük, hogy a gyerekek szerepe háttérbe szorult és a velük való törődés elmaradt. Nem voltak úttörőszervezetek. Az operatív munkába rögtön a kezdetkor bekapcsolódott Bánkuti Zsuzsa is. Az ifjúsági vezetők kiválasztásában Korányi Erzsébetnek volt jelentős szerepe. O az Apáczai Csere János Gimnáziumban volt matematika-fizika szakos tanárnő, s az első évben az ifik zöme ebből az iskolából érkezett. Jómagam Újpesten voltam igazgató, Bánkuti Zsuzsa a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban tanított. Az első időben az általános iskolás korosztályt céloztuk meg, s a gyerekek főként a mi környezetünkből érkeztek a táborba. Legelőször 80 fő táborozott. Rendkívül rossz idő volt, végig esett az eső. A gyerekek már annyira hozzászoktak a tanuláshoz, hogy amikor a tábor végére megjött a jó idő, már akkor is tanulni akartak. Egy másik motiváló tényező volt, hogy meg akartuk tanítani a gyerekeket arra, hogyan érdemes tanulni. Az első két évben kiemelkedő szerepet szántunk a tanulásmetodikai feladatoknak.

- Mi vonzotta a pedagógusokat ehhez a táborhoz?

- Mindenki mindenkit ismert, s ez nagyon vonzó volt számomra. Ibolya vágya az volt, hogy megérje azt, amikor a táborozók gyermekei is az Okosodóba jönnek táborozni. Az első két év után ugrásszerűen megnőtt a táborozók száma. Sokat számított az is, hogy minden ősszel és tavasszal kirándultunk valahova: Prágába, Krakkóba és Magyarországon belül is számos alkalommal tettünk kirándulást. Évközben is egyben tartották ezek a kirándulások a társaságot. A havi találkozók is sokat jelentettek az Egyesület életében.

- Személyesen mit jelent Önnek az Okosodó? Mit adott önnek a tábor, amit máshonnan nem tudott volna megkapni?

- Nem vagyok egy romantikus alkat. Ami nagyon sokat jelentett: barátaim jelentős része ma ebből a körből kerül ki. Évközben is személyes kapcsolatban vagyok Bánhegyi Lídiával, a Takács házaspárral, Rócza Gáborral. Olyan embert is bevontunk a munkába, aki korábban Újpesten kollégám volt, de nem voltunk olyan közeli viszonyban. Katona Margóra gondolok. Zárójelben jegyezném meg, hogy házasságomat is a tábornak köszönhetem.

- Ön Újpesten tíz évig tevékenykedett, mint általános iskolai igazgató. Milyen szerepet játszottak az újpesti iskolák az Okosodó életében?

- Újpestről nagyon sok gyermeket lehetett mozgósítani. Elég komoly szociális juttatásnak is számított a tábor, hiszen viszonylag olcsón lehetett nyaraltatni a gyerekeket. Jó néhány újpesti iskolát be lehetett kapcsolni a táborozásba: jöttek gyerekek a Virág utcai iskolából, szinte valamennyi káposztásmegyeri iskolából, s a Fóti úti iskolából is.

- A tíz év alatt volt-e olyan érzése, hogy abba kellene hagynia, nem csinálja tovább?

- Most jött el ez a pillanat. Úgy érzem, hogy már nem tudok olyan szinten megújulni, amilyen ehhez a táborhoz szükséges. A tankönyvpiac nagyon sokszínű lett, s nagyon nehéz feladat a sokféle könyvből tanítani a gyermekeket. Újításokra van szükség, s úgy érzem, erre jelenleg már nem vagyok képes.

- Van-e olyan tábor, amelyre különösen szívesen emlékszik, vagy éppenséggel nagyon kellemetlen élményei vannak vele kapcsolatban?

- Egyik tábort sem emelném ki különösebben. Az első táborokban még belátható mennyiségű gyermek táborozott. A nagy létszámot is jónak tartom, de pedagógiailag, úgy vélem, kevésbé hatékony. Örökös elvi vitám ez Ibolyával, aki számára a mennyiség is fontos szerepet játszik. A táborok egybemosódnak számomra. A legnagyobb problémának azt tartom, s úgy érzem, változtatni kellene rajta, hogy azon ifik, akik a kicsikkel foglalkoznak, óhatatlanul több munkát végeznek, s mégis kevésbé elismert a munkájuk. Ezt nem tartom igazságosnak és jónak. Az ifik sem egységesek. Amikor kialakultak az altáborok, az kettészakította az ifik társaságát is. 1996-ban tartottam kritikusnak a helyzetet, amikor először voltak altáborok. Ekkor voltak olyan gyerekek is, akik befizetés nélkül jöttek fel táborozni; átláthatatlan volt a tábor. Idén, 2000-ben ismét kevesebb a táborozó, s úgy érzem ez növeli a tábor színvonalát. Fontosnak tartom, hogy ebben a táborban díjazás nélkül dolgoznak mind a tanárok mind az ifik. A legmaximálisabb juttatás az volt, hogy esetleg a saját gyermek térítésmentesen jöhetett táborozni. Az azonos időben történő “ellentábor” szervezését nem tartom célszerűnek. Nagyon nagy érdeme Pósa Lajosnak, hogy az általa idekerült határon túli gyermekek révén nemzetközileg is kiszélesedett a táborozók köre. Kárpátaljáról és a Vajdaságból is érkeznek hozzánk gyermekek. Komoly érdemei vannak Ibolyának a tábor anyagi hátterének megteremtésében; idén úgy tudja átadni a tábor vezetését, hogy jócskán van tartaléka az egyesületnek a jövőévi táborra.

- Kikre emlékszik szívesen?

- Egyéniségeknek tartottam a tíz év során Urbán Mikit és Urbán Annát, Dinát, Turóczi Jucit, Veizer Valit és ma is úgy emlékszem a Kacsára (Lux Anna - a szerk.), mint kisgyerek. Előttem van az is, hogyan féltették szülei Ivánt, aki az Okosodó előtt még sosem volt táborban. Ma már azt hiszem, nem igazán kell félteni őt. A maga nemében Lizák Ottó is egyéniség volt. Érdekes, hogy az egykori általános iskolai tanulót, Vincze Gabriellát ma már kollégámnak tudhatom.

(2000 július)

SZP

 

„Számos gyerek nagyon pozitív útravalót köszönhet az Okosodónak”

Sarlósné Bánhegyi Lídia
1973. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, történelem-földrajz szakos bölcsészdiploma
1973-1980. Berzsenyi Dániel Gimnázium, Budapest
1980-1984. a KISZ XIII. kerületi bizottsága - a tanulói terület felelőse
1984-1990. ELTE Tanárképző Főiskolai Kar
1990-től Árpád Gimnázium, Budapest

- Ön is az Okosodó azon tanárai közé tartozik, akik valamennyi táborban részt vettek, az elsőtol az utolsóig bezárólag. Mi az, ami évről évre újból arra készteti Önt, hogy Csillebércnek szánjon tíz napot?

- Nagyon élveztem, s hasznos dolognak tartottam a tábort. Úgy gondoltam, hogy olyan gyerekek számára teremt lehetőséget a felzárkózásra, akik anyagilag és tanulmányilag hátrányt szenvednek. A későbbiekben számtalan diák-felnőtt kapcsolat alakult ki, ami szintén vonzó volt számomra. Ma már kevésbé vagyok benne biztos, hogy tanulmányilag tényleg hatékony a tábor, de az a tíz nap, amit Csillebércen töltenek el a gyerekek, semmiképp nem hasztalan: ha nem is a tanulmányi előmenetelükre, de az emberi kapcsolataikra mindenképp pozitív hatással van. Az általam szervezett diákönkormányzati előadások kapcsán is hall olyan dolgokat a gyermek, amely a jövő társadalmában elengedhetetlen lesz számára. A tábor életén keresztül megismeri az emberek és közösségek kapcsolatának pozitív példáját.

- Az első táborban Kata lánya még csupán ötéves volt. Ma már gimnazista, aki több éve ifiként tevékenykedik a táborban. Rengeteg év telt el, felnőtt egy egész generáció az Okosodóban. Mi a véleménye: mennyire formálta a táborban felcseperedett gyerekek jellemét az Okosodó? Milyen útravalót adott nekik az életre?

- Számos gyerek nagyon pozitív útravalót köszönhet az Okosodónak. Aki a táborban tevékenykedő tanárok és ifik gondolkodásmódját megismeri, az megtanulja a felelősségérzetet, az emberekre való odafigyelést, és az irántuk megnyilvánuló nyitottságot. Többek között Kata is az Okosodó „miatt” van dilemmában, hogy az általa kiválasztott két pálya közül melyiket válassza. Tanár vagy orvos szeretne lenni, s az előbbi pálya megkedvelésében óriási szerepe van az Okosodóban eltöltött éveknek. De másokat is említhetnénk, Vertetics Bélát, Vincze Gabit vagy éppen Ivánt. Nyilván vannak a tábori életben is visszásságok, az éjszakázások, a szabadosabb, linkebb élet. De azt hiszem ez egy tábor velejárója. Aki hosszú évek óta táborozik az Okosodóban, annak emberi kapcsolataira rendkívül pozitív hatással volt a tábor. Nem kis szerepe van annak sem, hogy a táborban baloldali gondolkodású tanárok és ifik dolgoznak, akikre jellemző a szociális érzékenység, a társadalmi problémák iránti nyitottság.

- Az ifik második generációjának meghatározó része érkezett az Árpád Gimnáziumból, s ebben egyértelmű az Ön szerepe. Milyen szempontok alapján választotta ki a leendő ifiket tanítványai közül? Mi kell ahhoz, hogy valaki jó ifi legyen?

- Nyitottság, az emberi kapcsolatteremtésre való képesség, kommunikációkészség, és hajlandóság arra, hogy tíz napot a nyárból a tábornak szenteljen. Őszinte örömmel tölt el, hogy az általam kiválasztott ifik közül Szili Judit és Csík Zoli is a tanári pályát választották, s mindketten el is indultak választott pályájukon. De hogy ne csak a sajátjaimmal példálózzam, a kezdetek kezdetén Korányi Erzsi által kiválasztott ifik pályafutását is nagyban befolyásolta az Okosodó, jó irányba terelte az életüket: gondolok itt az Urbán-testvérekre, Jucira, Dinára.

- Hogyan alakult a táborban a tanárok és az ifik kapcsolata?

- Ehhez a táborhoz nagyon kötődnek az ifik. Az Okosodó valahol azért nagyon jó, s azért találkozik az én pedagógiai elképzeléseimmel, mert a legjobb ifik nélkül nem működne. Jó néhányan vannak olyanok az ifik között, akikkel nagyon jó a személyes kapcsolatom. Annak ellenére van ez így, hogy a pedagógiai viszony egy aszimmetrikus viszonyt jelent. A munka lényege, vagyis a napirend betartása, a tábor élete az ifik nélkül elképzelhetetlen, a felelősség viszont a táborvezetésé. Ez egy speciális együttmuködést igényel tanárok és ifik között, amely kölcsönös bizalmon és tolerancián kell hogy alapuljon. Szét kell választani, mi az ifik és mi a tanárok jogköre. Akkor tudok partnerként kezelni valakit, ha a személyiségét is el tudom fogadni. Egy egészséges kompromisszumra kell törekedni a tanárok és az ifik kapcsolatában. Ez egy rendkívüli szituáció, amely hallatlan nagy bizalmat követel egymástól. Amikor altáborvezető voltam, ezért is szorgalmaztam a naponkénti ifimegbeszélést. Úgy gondolom, az ifinek minden pillanatban tudniuk kell, melyik gyermeke éppen hol tartózkodik.

- Van-e olyan tábor, amely különösen mély nyomokat hagyott Önben akár pozitív, akár negatív értelemben?

- Az első mindenképp ilyen. Akkor még kevés táborozó volt, s a tábor végére szinte mindenkit személyesen ismertünk. Nem áll távol tőlem a 200-300 fős tábor sem - hiszen korábbi pályafutásom során számos ilyen tábort szerveztem -, csak annak megvan az a hátránya, hogy nem alakulnak ki olyan személyes viszonyok, mint egy kisebb létszámú tábor esetén. Nagyon kellemetlennek találom, hogy a tábor végén van olyan táborozó, akiről még azt sem tudnám megmondani, hogy velünk táborozott-e az elmúlt tíz napban vagy sem. Ezért inkább az átláthatóbb létszámú tábort részesítem előnyben.

- Hogyan értékelné szakmai szempontból a táborban folyó történelemoktatást?

- Az első néhány évben tanítottam a táborban történelmet. Általános összefoglalásokkal próbáltam a már megszerzett ismereteket felszínre hozni. Akkor úgy gondoltam, hogy a tíz nap alatt ez lehet az a módszer, amivel tényleg hozzá tudok járulni a gyermekek felzárkózásához. Ibolya révén rengeteg forrással, térképpel, dokumentummal találkoztak a gyerekek, ami szintén pozitívuma volt az oktatásnak. Lehetett olyan témákról is beszélni, amelyek akkoriban még nem igazán számítottak kurrensnek, ilyen volt a Szovjetunió története, a forradalmak, amelyekről egy (általunk) korrektebbnek tartott értékelést ismerhettek meg a tanulók. Az oktatásnak nevelőerő-jellege is volt.

- Mivel kíván foglalkozni az idei táborban?

- El kell döntenem, mivel szeretnék foglalkozni: a történelemoktatást választhatom vagy a társadalomismereti, diákönkormányzati előadásokat, amelyekkel az utóbbi néhány évben foglalkoztam. Ez utóbbi - tapasztalatom szerint - nagyobb érdeklődést vált ki a gyerekekből. A 32 fokos melegben még árnyékban is nehéz feladatnak bizonyul folyamatos figyelemre bírni a gyerekeket. Én ráadásul pályafutásom során már hozzászoktam, hogy az óráimat figyelemmel kísérik a tanulók. Az általános iskolás generációval tulajdonképpen az Okosodóban találkoztam először, hiszen előtte gimnáziumokban, illetve főiskolán oktattam. Az utóbbi években ebben változás állt be, hiszen az Árpád Gimnázium hatosztályos lett, s ez új kihívást jelentett számomra. Módomban áll tanítani a 12-14 éves korosztályt is, amelyek persze messze nem „válogatott” gyerekek.

- Mely programok voltak azok az elmúlt tíz év során, amelyeket különösen kedvelt?

- Jónak tartottam az első táborokban, hogy egy-egy nap lementünk a városba, bejártuk a Várat, múzeumokba mentünk, s egyszer még a Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadását is megtekinthettük. Akkoriban több ilyen program is volt, és ezekre a forrás is biztosított volt. Kedvenc programjaim közé tartozik a tábortűz, ahol gyakran hajnalig tartott az éneklés. Aranyos történetem is fűződik az egyik tábortűzhöz: sosem felejtem el, hogy az egyik lurkó az ölemben aludt el a nagy éneklés közepette, s lám milyen a sors, ma már az Árpád Gimnázium hetedikes diákjaként „boldogítja” az életemet. Szeretem a közös játékokat, amelyekre kevés alkalom adódik az életben, és sokat jelentenek számomra a jóízű, jó hangulatú beszélgetések is.

- Milyen jövőt jósol az Okosodónak? Hogyan képzeli el saját szerepét a jövőbeni táborokban?

- Ez az év el fogja dönteni, hogy a jelenlegi vezetés meg tudja-e csinálni a tábort. Én úgy gondolom, hogy igen. Mindenképp fontos vízválasztó azonban az idei tábor, hiszen az első tíz év egyértelműen Ibolyára épült. Ha a váltás zökkenőmentes lesz, akkor a tábor személyi feltételei adottak az elkövetkező években. Komoly problémát jelent, hogy a tábor helyszíne csak 2002-2003-ig ismert. Nem lehet tudni ugyanis, hogy a jövőben a csillebérci tábor tulajdonjogában bekövetkező változás milyen befolyással lesz a szabadidőközpontban zajló táborokra. S hogy a hely mennyire speciális, az is mutatja, hogy számos tanárnak és ifinek a tíz nap alatt muszáj néha lemennie a városba, hogy egyéb kötelezettségeinek is eleget tegyen. Nehéz találni a városban még egy olyan helyszínt, ahol ekkora területen ennyi gyermeket lehet táboroztatni. A harmadik kérdés, amely szerepet játszhat az Okosodó jövőjében, hogy mennyire sikerül bevonni új, fiatal tanárokat a munkába? Csillag Ferenc kiválása is mutatja, hogy hosszú idő után az ember igényli a megújulást, a változatosságot, s ha erre már nem képes, felhagy azzal, amivel éveken keresztül foglalkozott. Én még nem döntöttem el, meddig csinálom, de ha úgy érzem, hogy itt lesz az ideje, meg fogom hozni a döntést. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen tábort nem az ötven felettieknek találták ki, nem nekik kellene már a tábor vezetésével foglalkozniuk. Ahogy a pályám vége felé haladok, egyre inkább az iskola az, ahol megtalálom azt az oktatási terepet, ahol otthon érzem magam. Az Okosodóban az iskolai oktatástól meglehetősen eltérő oktatási forma valósul meg, amelyhez alkalmazkodni kell. Ha ez már nem megy, akkor kell abbahagyni.

(2001 május)

SZP

 

„A gondolkodás öröme nemcsak a tehetségesek privilégiuma!”

Pósa Lajos (1947.)
1966. a „Ki miben tudós?” országos matematikai verseny 2. helyezettje
1971. ELTE matematikus szakán diplomát szerez
1971-2001. oktató az ELTE-n (olyan speciális kollégiumok megalkotója és oktatója, mint a ”Hogyan foglalkozzunk tehetséges gyerekekkel?” vagy ennek folytatásaként a ”Matematika-tanítás tehetséggondozó táborokban”)
1981-1989. egy matematika-tanítási kutatócsoport tagjaként az Eötvös József Gimnázium vendégtanára (a középiskolai matematikatanítás reformján munkálkodik, mint az ELTE „kirendelt” szakembere)
2001-tol a Matematikai Kutató Intézet munkatársa

- Hogyan szerzett tudomást az Okosodóról? Hogyan került kapcsolatba Biró tanárnővel?

- A nyolcvanas években egy ún. „kirendelésnek” köszönhetően az Eötvös Gimnáziumban vendégtanárként foglalkozhattam gyerekekkel. Itt módom nyílt a gyakorlatban is kipróbálni azt, amit a gimnáziumi matematikatanításról korábban kispekuláltam. Azt be kell vallanom, kicsit kényelmes is egy ilyen szerepben tanítani, könnyebb „kívülállóként” részt venni egy intézmény életében. Itt kerültem közelebb Biró Ibolyához is, akitől később, már a kilencvenes évek elején tudomást szereztem az Okosodóról. Megtetszett és lelkesített az ötlet, hogy hátrányos helyzetű, tanulni vágyó gyerekek számára tanulási lehetőséget biztosítsunk.

- Milyen várakozásokkal jött a táborba?

- Kíváncsi, lelkes gyerekekre számítottam, akik boldogan fogják törni a fejüket érdekes kérdéseken. Nem számítottam arra, hogy különleges tehetségekkel fogok találkozni. A gondolkodás öröme nem csak a tehetségesek privilégiuma, tapasztalatom szerint szinte minden gyerek fellelkesíthető, nagy öröm a számukra, amikor rájönnek, jól működő, gondolkodásra alkalmas testrész van a nyakukon. A tábori gyerekek többségének a szintje átlagos, de néhány kiemelkedő képességű mindig van közöttük. Az érdeklődőbb gyerekek számára találtuk ki az extramatek-programot. Kezdetben átlagos csoport számára is tartottam matematikaórát, a későbbiekben azonban a hangsúly eltolódott, s csupán a kiemelt programot választókkal foglalkoztam.

- Hogyan emlékszik vissza az eltelt tíz évre?

- Évről évre változott a hangulat. Voltak nagyon jó évek, amikor roppant lelkes, érdeklődő gyerekekkel találkoztam, voltak haloványabb évek. Jobban tetszett az a tábor, amikor kevesebb gyermekkel foglalkozhattunk. Személyesen ismertünk mindenkit, jobban össze lehetett szedni az érdeklődő gyerekeket. Később már csak az ifik közvetítése révén kerültek hozzám az extramatekot választó gyerekek. A csillebérci munkám lényege az volt, hogy a jó fejű gyerekekben felébresszem az esetleg még csak szunnyadó érdeklődést.

- Van-e olyan tanítványa, akivel megmaradt a kapcsolata a tábor után is?

- Ez sokszor elofordult. Az itt megismert gyerekek egy része később a saját szervezésű, kifejezetten matematikai tehetséggondozó táboraim résztvevői lettek.

- Önnek köszönhetően a tábor nemzetközi jelleget öltött, hiszen évről évre határon túli magyar gyerekek is érkeztek Csillebércre a közreműködésével.

- Rendszeresen érkeznek Magyarországra a környező országokból gyerekcsoportok Magyarországgal ismerkedni, tanulni, pihenni. A meghívók általában az összes költséget magukra vállalják, erre szükség is van, mert a gyerekek többsége nagyon szegény. Időnként egy-egy ilyen csoporttal találkozom, és igyekszem gondolkoztató feladatokkal és játékokkal elszórakoztatni őket. Közülük az érdeklődőbbeket megpróbálom visszahívni Magyarországra, esetleg például az Okosodó táborába.

- Mi az, amin változtatna a jövőben?

- Nem szeretnék ünneprontóként feltűnni, de meg kell jegyezni, hogy a megemelkedett létszám mellett már nehezebb az érdeklődő gyerekekkel foglalkozni. Sajnos, és ez magától értetődő jelenség, az érdektelen, destruktív gyerekek visszahúzzák a tanulni, „okosodni” vágyókat. Azonban azzal tisztában kell lennünk, hogy a destruktív gyerekeket tíz nap alatt nem tudjuk csillogó szemű, tudásvágyó gyerekekké nevelni. Úgy gondolom, valamiképp meg kellene „szűrni” a táborozókat a jelentkezéskor, hogy valóban csak olyan gyerekek jöjjenek a táborba, akiket valamelyest érdekel a tanulás, amellett persze, hogy nyaralni is szeretnének. Egy előzetes beszélgetésből talán meg lehetne állapítani a gyerekek hozzáállását a táborhoz. Akár az iskolai tanároktól is lehetne véleményt kérni a táborba jelentkezőről, bár ez sem feltétlenül célravezető, hiszen nagyon sokszor nem a gyermek érdeklődésén múlik, hogy esetleg rossz viszonyban van az ot tanító pedagógussal. Tudom, hogy a táborozók kiválasztása nagyon nehéz feladat, és nem is tudom, mit tennék, ha az én feladatom lenne. De valóban nagy hátrányának tartom a tábornak, hogy nem sikerül az igazán ide való gyerekeket összeválogatni. A tábor azonban így is nagyon jó, sok gyerek számára jelent felejthetetlen élményeket. A kárpátaljai gyerekek egyik tanárától tudom, már nagyon várják az idei tábort...

(2001 június)

SZP

 

A csillebérci tölgyek alatt


Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy az Évkönyv készítői megkértek, írjam le emlékeimet a táborral kapcsolatban, azonban nagyon zavarba is hoztak. Azért jöttem zavarba, mert nehéz szavakkal kifejezni egy érzést.
Márpedig számomra (és talán nem csak számomra) a csillebérci tábor egy évtizede, amíg részt vehettem benne, leginkább egy nehezen megfogalmazható érzés. Emlékszem arra az érzésre, amit tanárpalántaként éreztem, amikor oda kellett állnom kémia és fizika órákat tartanom, és egy kongó hangárban, 30 fokos melegben kellett fenntartanom a mérsékelten érdeklődő diákok figyelmét. Aligha kerülhet pedagóguspalánta nehezebb, de egyben hasznosabb feladat elé. És hozzá kell tennem, alig találhat jobb példaképeket, mint itt.
Aztán a működő szociáldemokrácia érzése. Az, hogy valaki nemcsak beszél esélyegyenlőségről, hanem tudást, nevelést, esélyt ad azoknak, akik leginkább rászorulnak, a gyerekeknek. Az Okosodó nemcsak ebből a szempontból példaértékű. A tanárok és az ifik közössége olyan demokratikus struktúrát teremtett, amely önszabályozó módon működött éveken keresztül.
Ez persze egyáltalán nem volt könnyű. Sok vitát, konfliktust, néha csatát éltünk meg együtt. De a viták ellenére, sőt talán éppen ezek miatt, mentek a dolgok előre, minden évben új és új dolgokat vezettünk be és próbáltunk ki. Ezek néha működtek, néha nem, de az Okosodó mindig alkalmazkodott a változásokhoz, és ami a legfontosabb, majdnem mindig találtunk olyan kompromisszumot, ami mindenkinek megfelelt. És persze, ami a legfontosabb: az emberek. Az ifik, a tanárok, a gyerekek között számos barátot szereztünk mindannyian.
Külön öröm volt, ahogy láttuk, hogy az általános iskolás, csodálkozó szemű első táborozóból először tettre kész ifi, majd kész ember lesz. Ez persze nem egyedül az Okosodó érdeme, de e közösség nélkül sokak pályája biztosan máshogy alakult volna.

Én is egy vagyok közülük.

Arató Gergely

 

Életforma

Tíz év rengeteg idő. Ennyi idő alatt egy tízéves gyermekből felnőtt, egyetemista fiatal válik. S hogy ez a tíz év milyen hamar el tud szállni, arra a legjobb példa az Okosodó. Néhány év híján a harminc felé közelítek (leírni is szörnyű), pedig amikor először kirándultam a táborozókkal, alig töltöttem be a tizenhatodik évemet.
Amikor az öcsém jóvoltából 1991 őszén részt vehettem a táborozók prágai kirándulásán, még nem sejtettem, mennyire meghatározó lesz életem további szakaszában ez a három napos út. Nagyon jól éreztem magam, s az első, ma már „klasszikusnak” számító tábor ifijei úgymond felajánlották, hogy legyek ifi a következő táborban. Ehhez Ibi néni is hozzájárult, úgyhogy a következő nyáron én is ott vártam a Normafánál a gyerekeket, akiket szüleik tíz napig a mi oltalmunk alá helyeztek. Leírhatatlanul izgultam, s belül ezerszer is átfutott rajtam a kérdés, hogy meg tudok-e felelni az elvárásoknak. Nem könnyű néhány évvel fiatalabb gyerekekre felügyelni, s a közös programokra felkészíteni őket úgy, hogy tekintélye is legyen az embernek, de mégse éljenek vissza az ifi jóindulatával.
Tizenhárom éves gyerekeket bíztak rám, s a főpróba jól sikerült. Sikerült a csoportból közösséget faragnom, s a következő táborokban már magabiztosan végeztem munkámat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezentúl semmilyen nehézséggel nem kellett szembenéznem. Minden egyes tábor újabb kihívás volt.
Teltek az évek, s a táborozók már nem csak arra a tíz júliusi napra jöttek össze, amelyre a tábor időtartama korlátozódott. Az évközbeni kirándulások mellett egyre többször töltöttük együtt a szabadidőnket, s anélkül, hogy észrevettük volna, életre szóló barátságok alakultak ki. Ki ne emlékezne az 1992-es és 1993-as közös vidéki szilveszterezésekre, a velencei-tavi, illetve veresegyházi kirándulásokra. („Sebtiben kanyar!” - hangzott a strandolók intelme a veresegyházi tavon, amikor úszóversenyt rendeztünk, s zavarta őket a hangoskodásunk.) Az Okosodóval kezdtem el igazán külföldre utazgatni, előtte csak Görögországban jártam. Ma már ezt nem mondhatom el, hiszen fél Európát, s egy másik földrészt is megismerhettem. A prágai, krakkói és bécsi, de a belföldi kirándulások is olyan élményt jelentettek számomra, s szerintem mindannyiunk számára, amelyeket még az unokáinknak is mesélni fogunk. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor a közösség összekovácsolódott, a fiatalabbak felnőttek a nagyobbak mellé, s kiderült, hogy a következő nyáron, melyik gyerekből lehet ifi.
Az Okosodó fogalom lett, „okosodósnak” lenni, még ha kissé mókás is a hangzása, büszkeséggel tölt el jó néhányunkat. Ez egy életforma. Hogy miért? Ezt csak az tudhatja, aki maga is „okosodós”.

Agárdi Bendegúz